Ha léleksimogató, lírai hangulatú képeket keresünk, legelőbb is érdemes Maros Krisztina kötetét kézbe venni. Az illatok és hangok őrzője kidolgozott, egységes és egyéni képvilágú könyv. Kissé didaktikus meséjét képei teszik vonzóvá, a varázslény birodalmával szemben álló, füstös szürkékbe burkolt nagyváros mechanikus léte. Finom színhangzatok, álomszerű helyek és szürreális lények emelik a történetet a mindennapok fölé. Hasonlóképp valóságfeletti birodalmat épít már hosszú évek óta Rofusz Kinga, aki minden szöveget sajátságos képi világához igazít. Efféle „rófikus” átlényegülésen estek át Schein Gábor versei is. A Márciusban jaguárok? legszebb példái közé tartozik a művészi igényű gyermekkönyvnek. Nem csupán kompozíciói megformáltsága okán, sokkal inkább azért, mert bőven „hagy helyet” az olvasónak a szövegek és képek között. Van tere az értelmezésnek, inkább sejtések és hangulatok megragadására törekszik, mint a szavak puszta „megvilágítására”. Rófusz Kinga kompozíciói önálló oldalakon, lehatárolt képtérben reflektálnak a versekre. Nagy Norbert viszont falkavaróan izgalmas szimbiózisba lépett Kollár Árpád verseivel. A Milyen madár kiválóan példázza, hogy az irodalmi szövegeket kísérő kép jóval több lehet puszta értelmező, magyarázó járuléknál. Nagy Norbert a versekkel párhuzamosan építi fel saját képi világát, amelynek kiindulópontja ugyan a vers, de csak úgy, mint a versre zenét komponáló szerzőnek. Viszonya a szöveghez asszociatív, és mindvégig saját művészi eszköztárának logikáját követő. Jellegzetesen elvont, kissé nosztalgikus színkombinációi éppúgy újra értelmezik a szövegeket, mint a szövegekhez közvetlenül nem kapcsolódó lények, öltönyös kutyák, mackók és leginkább nyulak kavalkádja. Nagy Norbert grafikusi alapállását jól jellemzi, hogy nyúl eredetileg egyetlen egy sem volt Kollár verseiben (és az az egy is csak utólag, a képek hatására került a szövegbe). (És hogy miért nyúl: külön tanulmányt megérne, Alice-tól Joseph Beuys-ig hosszú az ő soruk.) Egyszóval: ha első pillantásra túl elvontnak tűnnek Rofusz Kinga vagy Nagy Norbert képei, tegyenek egy próbát, adjanak egy esélyt a gyermekolvasónak. Meglepve tapasztalhatják ugyanis, hogy még az olvasni nem tudó kisgyermek is játszi biztonsággal értelmezi a számunkra oly bonyolultnak tetsző képi szimbólumokat és allegóriákat. Különösen fontos ez, ha a szöveg számára még akusztikus élmény, és tárgyszerűen nem a szavak, hanem a könyv képei jelennek meg tekintete előtt. Ha ezek a képek kellően szabad mozgásteret engednek a befogadó számára, már gyermekként megtapasztalhatja a művészi értelmezés sokrétű szabadságát. Eltávolodva a képeskönyvek „lírai absztrakt” törekvéseitől, kardinális kérdés a jelen idejű fogalmazás – nem csak szövegben, hanem képben is. A digitális bennszülötteket csak ideig- óráig lehet a kerekítős stílus gügyögésével infantilizálni. Pásztohy Panka Iskolások kézikönyvének grafikai világa inkább valósítja meg a pedáns tanító nénik vágyálmait, mint egy mai hét éves vizuális ízlésvilágát. Evelin De Vlieger Az új barát című történetéhez Wendy Panders által készített képek viszont telibe találják a mai kiskamaszokhoz közel álló képi ízlést. Ennek legfőbb jellemzői: kép és szöveg egymást kiegészítő, magyarázó gyors „vágásai” és szabad közlekedés a különféle vizuális kifejezésmódok és technikák között. A szöveg néhol nyomtatott betű, másutt kézírás vagy gépírás, a kép olykor fotókollázs, másutt kézrajz vagy műszaki rajz, amiből egy laza, kissé dadaista ízű, de kétségtelenül friss és eleven összkép rajzolódik ki. Ezt a trendet követi L. Molnár Edit kötete, A sárga kanapé, amelynek kolofónja szerint nem is illusztrátorai, hanem (Mendlik Bálint és Neogrády-Kiss Barnabás személyében) „képválogatói” vannak, akik üdítően friss képi egyveleggel kísérik a kiskamasz naplóját. Az elmúlt időben sorra jelennek meg nálunk is a hasonló elven működő kiskamasz regények (Egy ropi naplója, Pálcika kutya, Profi Noki kalandjai). Közös jellemzőjük, hogy kép és szöveg hasonló egységet alkot („textimage”), mint az internetes olvasás felülete, amelyben az olvasó kedve szerint válthat képről szövegre és vissza. A blikkfangos, humorral átszőtt rajzi kifejezésmód kortárs gyermekkönyv-illusztrációnk talán legjellemzőbb trendje. Dániel András szerethetően groteszk figurái, a Kuflik hősei, Radnóti Blanka Puszirablókat kísérő változatosan friss grafikái vagy Mészely Ilka Ördögbőr grófját illusztráló könnyed rajzai ezt a törekvést példázzák. Ám ez sok esetben a „dolgok könnyebb végét” jelenti: biztos és trendi sikert. Baranyai András újabb kötetei is ebbe a sorba illeszkednek, mert ahol a biztos karakterformálás és történetvezetés világos és professzionális grafikával találkozik, ott nagy baj nem lehet. Baranyai illusztrációi mára valamelyest vesztettek abból az újító lendületből, ami az Apa/Papa, a Vaker vagy a Piroska és a farkas grafikáit jellemezte. Az Amíg zötyögünk kockázatmentesen mentette át az indulás undergrounde beütésű retró hangulatát egy nosztalgikus ízű infografikába. A Szusi apó álmot lát képeivel pedig nem az a legnagyobb baj, hogy túlságosan is rokon a budapesti utazási kisregénnyel, hanem hogy didaktikusan túlmagyarázza történetét, sajnálatos módon semmit sem szivárogtatva át a Roham magazinos képregények megrázóan futurisztikus világából (amit ezúttal igencsak jól viselt volna Kiss Ottó szövege). Ha már merészen groteszk, olykor abszurdba forduló képi iróniát keresünk, azt a külföldről érkezett kötetekben találhatjuk meg: Anna Laure Cantone lehengerlően kedves rajzait újabb könyvében vagy Anne Pikkov Lila királylányhoz készült izgalmas illusztrációiban. Humor, irónia és képi invenció egyedi ötvözete emeli ki Molnár Jacqueline kompozícióit. Lackfi János és Ijjas Tamás szövegeivel kiválóan együttműködnek A világ legrövidebb meséihez készített grafikái, amelyek épp olyan szemtelenek, frissek és merészek, mint a meseirodalom sajátos paródiáiként is olvasható szövegek. Külön elismerés illeti a kiadót, hogy ilyen mértékben bízott a pár soros mesékhez mellékelt kompozíciók húzó erejében. Merthogy a hazai gyakorlat még mindig azt mutatja, hogy az életkor növekedésével fordítottan arányos a képek száma. Mintha az olvasni tudás egyúttal a képek kisded birodalmának elhagyását is jelentené. Erre cáfol rá Davis Cali könyve, Az ellenség, aminek sorai Serge Bloch tusrajzaiban öltenek formát. (A kiadót dicséri a merészség, hogy megtartotta az eredeti album formátumát.) Megrázó erejű, zseniális mű, nem csak elementárisan merész képei révén, hanem témájánál fogva is. Ha valaminek, hát ennek a kötetnek egy-egy példánya minden magyarországi iskolában ott kellene legyen. Ha ez lenne az év egyetlen képeskönyve – már egy lépéssel előbbre lennénk.