A világ fejlettebb részein megfogalmazott törvényszerűségek és felismerések nyomán már mindenki számára evidencia lehet, hogy például a „az olvasásértés kutatásának, oktatatásának prioritást élvező nemzeti ügynek kellene lenni”.   Ezért az olvasás-tanítás, olvasnitanulás legfőbb terepének, az iskolának a szerepe és módszertára átalakításra vár. Hiszen „Az olvasás nemcsak egy az ún. szabadidős tevékenységek közül, hanem kitüntetett, mondhatni szimbolikus szereppel rendelkező cselekedet, s az anyanyelvi kultúra legfőbb gyakorlóterepe.”   Ahogyan Németországban 1999-ben kiadták Az olvasás kézikönyvét, ugyanúgy szükségessé vált a magyar szakemberek és érdeklődők keze ügyébe helyezni egy tájékozódást, eligazítást és kitekintést nyújtó, alapozó jellegű könyvet: Az OLVASÁS VÉDELMÉBEN.   Tartalma SZÁVAI ILONA: Ki szorul itt védelemre? CSÉPE VALÉRIA: Csak az ember olvas – de hogyan? VEKERDY TAMÁS: A meséléstől az olvasásig JÓZSA KRISZTIÁN – STEKLÁCS JÁNOS: Új utak az olvasástanítás kutatásában GEREBEN FERENC: A határon túli és inneni magyarok nyelvi identitás a és olvasáskultúrája NAGY ATTILA: Vázlat közelmúltunk olvasáskultúrájának állapotáról PÉTERFI RITA: Mikszáth vagy Meg Cabot? KOMÁROMI GABRIELLA: Hogyan tanítanak élni a tündérmesék? GOMBOS PÉTER: A kötelező olvasmánytól a szívesen olvasott könyvekig FŰZFA BALÁZS: De mi lesz velünk az olvasás után? BARTOS ÉVA – M. FEKETE KATALIN: Lélekgyógyítás olvasással SZVETELSZKY ZSUZSANNA: Sztorigami