Egyszerűbb felépítésű, mint a legtöbb Grimm-mese: nincs főhőse, akinek sorsát, fejlődését végigkövetnénk, és a könnyen érthető történet egy szálon fut. A brémai muzsikusok Takács Mari előadásában   Kevesen tudják rólad, hogy az illusztrálás mellett nagyon szeretsz felolvasni, több száz gyerek élvezhette már, ahogy például az egyik általad illusztrált Papírszínház-mesét A brémai muzsikusokat olvasod, azaz hogyan lesz valakiből ilyen „sokhangú” mesélő? Nagyon szeretek mesélni! Majdnem annyira, mint mesét illusztrálni. De azt hiszem a legnagyobb ösztönzést és inspirációt mégis inkább a mesélés által kiváltott reakciók adják nekem… A mesét hallgatók kacaja, sóhaja, sustorgása vagy éppen néma csendje. Ha ezek megtörténnek, be tudtam őket vonni a történetbe! Egy-egy ilyen Papírszínházi mesélésed hogyan szokott lezajlani? Mesélés előtt – mindegy hányszor olvastam már az adott történetet – újra átolvasom legalább egyszer, hogy biztos legyek magamban, amikor valakinek a bőrébe bújok. Azután odakuporodok a kis fakeret mögé kényelmesen (egy magasságban a gyerekekkel) és kezdődhet az előadás. Melyek azok a trükkök, amelyeket érdemes bevetni szerinted, hogy még izgalmasabb legyen az előadás? 1. Az első és legfontosabb szerintem az, hogy ne csak felolvassunk. Bátran játszunk a hangunkkal és a szégyenlősséget hagyjuk otthon. Úgysem minket figyel a közönség. Legalábbis az első két perc után. 2. Technikai dolog, de nagyon hasznos, ha van mikrofon. Kis, zárt térben persze nem szükségszerű, de ha szabadtéren mesélünk, vagy sokan hallgatják és már nem arra kell koncentrálni, hogy az utolsó sorban is hallják, amit mondunk (ez egyébként külön próbára teszi a hangszálainkat), már nyertünk. 3. Effektek, zene, előadótárs. Ezekkel megtámogathatjuk az előadást. Ha a mesében csikorog-nyikorog, kattan, dübben, csattan valami, azt esetleg érdemes hanggal vagy valamilyen eszközzel utánozni mert ez is segít elvarázsolni kis közönségünket. A brémai muzsikusokban például nagyon szeretem, ahogy az állatok hangját utánzod, erre születni kell, vagy szép lassan alakítottad ki ezeket a hangkaraktereket? Biztosan adottság is… Meg talán igaz a mondás miszerint: gyakorlat teszi a mestert. Rengeteget olvastam és meséltem másoknak már iskolásként is. Ha például elmentem egy táborba, én voltam az, aki esténként (természetesen a sátorlakók kérésére) elővettem a Galaktika Magazinomat és sejtelmes hangon mesélni kezdtem különös űrlényekről, inváziókról és ki tudja még mi mindenről…) Emlékszem sokszor hajnalig fent maradtunk. De azóta is mesélek. Minden este. Ez a jó szokásom megmaradt. És ha túl jól sikerül az előadás, bugyborékolva kacagunk Milánnal (Mari kisfia. a szerk.), mint két gyerek és csodálkozunk miért nem jön álom a szemünkre. Mi a véleményed a youtube-ra felkerült két kis Papírszínház-videóról? Örülök, hogy ilyen formán is hozzá férhetők mert talán kedvet csinál másoknak is, akik szívesen mesélnének. Ráadásul a Violetta és Rigoletto jó példa arra, hogyan tehetjük színesebbé az előadást különféle effektekkel. Ami pedig engem illet, érdekes élmény magamat kívülről hallani, és persze mindig kritikus füllel hallgatom a felvételeket, mert ebben az esetben nincs azonnali visszajelzés, amin keresztül leszűrhetem az eredményt. Ez utóbbit csak a like-ok száma igazolhatja majd, sikerült-e pár perc erejéig elvarázsolni a hallgatókat. Remélem igen!