Eve Ainsworth-nek a Sebek című regénye már a harmadik magyarul megjelenő könyve a Tilos az Á Vészkijárat-sorozatában. A bullying és a kisajátító kamaszkapcsolat után megint egy nagyon fontos és nagyon elhallgatott problémáról beszél, az önsértésről. A témáról és a könyvről Csekeő Borbála pszichológussal, a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány szakmai vezetőjével beszélgettünk. Úgy tűnik, az önsértés mára a kamaszkor velejárója, a fiatalok egyre gyakrabban maradnak magukra a kétségeik között, és mikor nem tudnak megbirkózni a problémáikkal, fizikai fájdalomban keresnek megkönnyebbülést. Hány érintett fiatal lehet körülöttünk? Ez egy nehezen megválaszolható kérdés. Az önsértés olyan tabu, amivel kapcsolatban nehezen kérnek segítséget az érintettek. A szégyen, a bűntudat növeli a látenciát. Sejtéseink lehetnek. Tapasztalatom szerint egyre jellemzőbb, hogy egy átlagos nyolcadikos, kilencedikes osztályban van két-három tizenéves, aki csökkentette már így a benne lévő feszültséget. A Sebek című regényben Gabi elég magabiztosnak és népszerűnek tűnik… Hogyan lehet észrevenni, ha baj van? Milyen jeleket küldenek a kamaszok és kiknek? Minden hirtelen változás lehet tünet. Teljesítményromlás, evési, alvási szokások változása, a korábbi társaság és hobbi hanyagolása. Ezek nagyon egyértelmű, aggodalomra okot adó dolgok, de a helyzet ritkán ilyen egyszerű. A kamaszkor természetes velejárója, hogy megnő a távolság a gyerek és szülők között. Nagyobb lesz az intimitásra való igény, több a titok, és eleve sokkal hullámzóbb az érzelmi állapota egy serdülőnek vagy nagykamasznak, mint egy kisiskolásnak. Ez nagyon megnehezíti az első jelek észrevételét. Bíztató, hogy a gyerekek valahol mélyen általában vágynak arra, hogy észrevegyék, hogy segítségre van szükségük. Takargatják a testi – lelki sebeiket, de közben alig várják, hogy valaki megszólítsa őket, figyeljen rájuk, teret és időt adjon egy őszinte és partneri beszélgetésre. Az idősebb generációknak (és szülőknek) rendszerint értelmezhetetlen ez a fajta deviáns viselkedés. Hogyan lehetne megérteni, ami mögötte van? Ha egy felnőtt akár szakemberként, akár szülőként tizenévesekkel szeretne foglalkozni, akkor nagyon fontos, hogy valahogyan tudjon kapcsolódni a saját gyerekkori élményeihez. Volt olyan, hogy újra, meg újra elvakart egy sebet? Miért tette? Volt olyan, hogy egy szerelmi bánatban vagy más súlyos veszteségben azt kívánta, bárcsak a teste fájna, nem a lelke? Volt már olyan, hogy a feszültségek, a rajta túlnőtt problémák elől valami kevésbé konstruktív viselkedésbe menekült, alkoholt ivott, rágyújtott, pedig már leszokóban volt, megevett két tábla csokit vagy leüvöltött valakit, csak mert nem tudott már uralkodni magán? Ha tudunk ilyesmire emlékezni, akkor az segíti a megértést. Tovább lehet kérdezni! Az a legjobb. El lehet mondani, hogy nem értelek, de szeretnélek megérteni. Hogy aggódom és szeretnék segíteni, de nem tudom, mire lenne szükséged. Önmagában a „miért csinálod ezt?” – nem jó kérdés (általában a miért / miért nem kérdésekkel érdemes óvatosan bánni, ha nem elijeszteni akarjuk a másikat), de ha azt mondjuk, kérlek meséld el, mi játszódik le benned, amikor bántod magadat, akkor már lehet, hogy okosabbak leszünk. Persze ehhez kell, hogy a saját ijedtségünkkel, szülői bűntudatunkkal, saját kétségbeesésünkkel előbb kezdjünk valamit, és sokszor ehhez is fontos a pszichológusi segítség. Mi jelent segítséget egy ilyen esetben? A meghallgatás, a beszélgetés, az érzelmi támogatás. Ez az első. Hogy ne maradjon egyedül a rossz érzésekkel. Sokszor, aki bántja magát, azért is teszi ezt, mert magának sem tudja megfogalmazni mi fáj, nem tudja verbalizálni a haragját, a szomorúságát, és ebben segíthet egy párbeszéd, ami az első lépés ahhoz, hogy könnyebb legyen szaksegítséget elfogadni. Hogyan lehetne megelőzni a helyzetek kialakulását? Mi az oka az önbántalmazásnak? Rengeteg dolog lehet a háttérben. Családi gondok, iskolai kudarcok, kezeletlen pszichés problémák, kortársak közötti konfliktus, bántás, kiközösítés, feldolgozatlan veszteségek…. Ezek mind olyan helyzetek, amivel egy tizenévesnek nehéz megküzdenie. Mintákat keres, hogy mit lehet csinálni, mitől tud az elviselhetetlen elviselhetőbb lenni, és lehet, hogy falcolást vagy más önagresszív cselekvést lát példaként a kortársaktól. Kérdés, hogy mit lát, ha a felnőtteket nézi? Milyen megküzdési minták vannak a családban vagy a tágabb környezetben? Mennyiben jelenthet megelőzést, segítséget vagy feloldást egy regény a témában? Egy regény önmagában nem intervenció, még nem is prevenció, de mindkettőnek válhat egyik eszközévé. A legfontosabb hozadéka, hogy mintát ad arra, hogy erről lehet beszélgetni – hiszen még regényt is írtak róla! Fontos üzenet minden maga ellen forduló kamasznak, hogy nem vagy egyedül! Ami veled történik, az nagyon is emberi, azon mások is átmentek, és ebből van kiút. Remélem, hogy a regény alkalmat ad arra, hogy egy ilyen nehezen kimondható, nehezen behozható témáról beszélgetések induljanak.   A könyvet szívből ajánljuk iskolai feldolgozásra, és otthoni elmélyülésre is!