Azonban egy nap felfedezi őt az iskola előtt. Követni kezdi, és hamarosan az éjszakáit Alaskával tölti. Míg a kutyát simogatja, titkokat hallgat a kutya új gazdájától. Lassan eljut oda, hogy segítsen és segítséget tudjon kérni. Egyszerre fordulatos és érzelmes regény Anna Woltztól a tőle megszokott magával ragadó stílusban.     Sven Szóval az volt a tervem, hogy rögtön az első nap kitalálok valami zseniális mutatványt, amitől majd az egész iskola megjegyzi, ki vagyok. Fontos lenne, hogy még azelőtt megismerjenek, mielőtt bármit hallanának rólam. De fogalmam sem volt, mit csináljak. Nehéz ügy: valami igazán nagyszabásúra volna szükség, de nyilván azt sem akarhattam, hogy a legelső tanítási napon hazaküldjenek. Tudtam: ha nem csinálok semmit, egy hét múlva én leszek az a szegény fiú a 7. B-ből, akit mindennap az apukája visz iskolába, és akiért mindennap eljön az anyukája. Aki sosem lehet egyedül. Tudod, az a kiscsávó azzal a fura karórával, ami pittyegni szokott, hogy már megint be kell venni a gyógyszert. Ezt nem akartam annyiban hagyni. Parker Úgy suhantam a bringámon, mint a szél. Aznap reggel valahogy minden lámpa zöld volt, mintha a világ azt üzente volna: na, ez most már kifejezetten tetszik nekem. Huszonheten kerültünk a 7. B-be, és már mindenkivel találkoztam legalább egyszer. Egy fiút kivéve, ő nem jött el az ismerkedős estre júniusban, mert beteg volt. Nem irigyeltem, biztos kemény lehet így jönni első nap a suliba. Erről az jutott eszembe: milyen jó, hogy nem emlékszem a születésemre. Az ember egyszer csak ott fekszik, teljesen meztelenül egy rakás vadidegen előtt. Minden totál ismeretlen: az arcok, a kezek, az orrszőrök. Nem csoda, hogy az újszülöttek annyira sírnak. Már csak egy hosszú utca volt hátra. Kapkodtam a levegőt, a fekete szoknyám lobogott a szélben. Egy ember kutyát sétáltatott, mikor megláttam, lehunytam a szemem. Éppen csak egy pillanatra, de ez elég volt ahhoz, hogy Alaskát lássam magam előtt. Négy hónapja hiányzott. Szinte már megszoktam, hogy napközben nincs velünk. Megszoktam a házunkban levő, kutya alakú ürességet. Megszoktam, hogy nem kell odafigyelnem ajtónyitásnál. Minden cuccunk, amit valaha fehér szőr borított, már rég a mosásba került. De éjszaka még vele álmodtam. Néha azt, hogy megsebesül, és sötét utcákon át rohanok vele egy kivilágított, nyolcvanhét emeletes állatkórház felé. Máskor azt – és ez sokkal rosszabb volt –, hogy csak úgy ott van velem. Fekszik mellettem a kanapén, s én a pihés szőrt simogatom az orrán. Halálos nyugalomban, hiszen azt gondolom, hogy ez örökké így lesz. De amikor felébredek, csak az üresség vár. Az internet tele van tiniknek szóló tanácsokkal, de nekem eszem ágában sem volt megfogadni őket. Azt terveztem, hogy a kamaszkort, úgy, ahogy van, kihagyom. És nem állt szándékomban csillámos matricákkal teleragasztani a hátizsákom, vagy lecserélni a béna uzsonnásdobozom menő uzsonnászacskóra. Különben is, ki mondja meg, hogy melyik a menő és melyik a béna? Mindig ez van: megmondják neked, mi a menő, kapsz egy csomó tanácsot, majd a végén közlik veled, hogy amúgy bármit is teszel, mindig legyél önmagad. Én, mondjuk, sosem gondoltam arra, hogy ezentúl úgy teszek, mintha leopárd vagy lufi lennék. Még jó, hogy nem. De hogy önmagad légy? És ugyanezt mondják a bántalmazóknak, a csalóknak meg az állatkínzóknak? És a börtönlakóknak meg azoknak, akiket még nem kaptak el? És a legfontosabb, kedves gonosztevők: legyetek önmagatok! Ha nekem kellene tanácsot adnom, én azt mondanám: lehet, hogy egy rohadt nagy szemétláda vagy. Vagy egy gyáva nyúl. Akkor inkább legyél valami más!