Nincs igazi rálátásom a kortárs magyar gyermekirodalom helyzetére. Azt érzékelem, hogy vannak elkötelezett kiadók, szülők és pedagógusok, kiknek köszönhetően eljutnak a jó gyerekkönyvek a gyerekekhez. Vannak olvasók és vannak könyvek, ami nagyon fontos. Viszont nem hiszem, hogy két könyv után meglenne a helyem a kortárs gyerekirodalmi szcénában, ehhez azért sokkal több kell. Igaz, egyre több gyerek és szülő ismeri a munkáimat, és egyre több nemszülő vagy leendő szülő is. Keresem a helyem, de nem a hely, sokkal inkább a keresés érdekel. Akár egy vívó, keresem, hol vihetnék be találatot. Mozgásban vagyok. Izgalmas a címadás, hiszen Tárkonyt szinte társszerzővé avatja, miközben a történetekben külső narrátort azonosítunk. Így viszont fikcionálisan „a nemköltő költő” főműve kerül az olvasó kezébe. Hogyan alakult ki a cím végleges formája? Tárkony esetleg szerzői alteregóként is érthető? Rossz vagyok címadásban, ezért sokat pörgettem magamban a lehetséges változatokat. Azt éreztem, hogy A Völgy édeskevés, kell még hozzá valami. A Völgy, írta Tárkony címre szinte öntudatlanul találtam rá. Szeretem az ilyen atipikus dolgokat. Tisztában vagyok vele, hogy a cím sokféle játékba berángathatja az értelmezőt, miközben nem is több, nem is kevesebb puszta címnél. Nem fontos, nem érdekes, hogy mit gondolok erről. Tárkonyt véletlenül sem szántam alteregónak, de hiába mondok erről bármit is, ha így olvassák. Márpedig sokan úgyis így olvassák. Legyen. Hozott anyagból dolgozom. Igaz, lusta, nyafogós, aluszékony, egomán költőt én egyet sem ismerek. Költőként váltál ismertté, az első gyerekkönyved, a Milyen madár is verseskötet. A történet kívánta meg a prózaformát vagy a kísérletező kedved eredménye? Az unalom kívánta meg, kényszerítette ki a formát: meguntam, amit eddig csináltam. Nem tudtam úgy folytatni, nem is akartam. A mese jó, nagyon jó, egyszerre nagyon könnyű és nagyon nehéz. Kezdetben könnyű, aztán nehéz. Ez benne a jó. Nagyon jó mesét, vagyis történetet írni, mondani. Írni jobb. A mese jutalomjáték. A vers öncsonkítás. Normális ember az előbbit választja. Egy ideig véletlenül egészen normális voltam. Nehéz nem paródiaként érteni Tárkony „a nemköltő költő” alakját. Kezdettől szándékodban állt ez a gesztus, mint amivel görbe tükröt tarthatsz a kortárs szerzőknek? Nem. Igen. Nem. Nem állt szándékomban kezdettől semmi. Örültem, hogy két épkézláb mondatot le tudok írni egymásután, majd, hogy egy harmadikat is. De való igaz, olvasható paródiaként. Ez is a játék része: kevés vonallal rajzolni meg a figurát. Megvan benne a karikatúra ereje és veszélye is. Néhol túl sarkosra sikeredett szegény, de most már úgyis hiába magyarázom, hogy Tárkony valójában egy tisztességes, dolgos polgár. Úgysem hisz nekem senki. Igaz, valamennyit sikerült menteni a renoméján a fülszöveggel. Azóta is azt sulykolom mindenhol, hogy ő valójában egy nagyon szerethető figura. És lám, egyre többen elhiszik ezt nekem. Talán mégsem olyan reménytelen: belenyúlni a könyv utóéletébe. Csücsök nemét, illetve annak bizonytalanságát interjú és kritika is firtatta már, magad is jelezted, hogy írás közben vált lánnyá. Van ennek valójában jelentősége? Nagy Norberttel közös döntés alapján teszik ezt egyértelművé az illusztrációk? Szögezzük le: Csücsök lány. Nem csak a genderkvóta miatt, hanem azért is, mert ő, azaz Csücsök szőröstül-bőröstül az, ami. Az volt és az lesz, amíg világ a világ. Azzal nem tud mit kezdeni az író, ha az olvasó nem tud olvasni. Ahogy az olvasó sem azzal, ha az író nem tud írni. Ez is a játék része: az olvasóra bízni, amit lehet. Az eszköztelenségnek persze megvan az a veszélye, hogy Csücsöknek bajusza nő, majd szőrös és gombás lesz a lába. De miért is ne, van ilyen. A bolondos, humoros történetek egyáltalán nem jelentenek problémátlanságot. Hiszen felsejlenek Tárkony gyerekkorának nehézségei, az alapvetően negatív hangoltságú, motiválatlan, depresszióra hajlamos személyiségéből fakadó komorság a komikumnak és a nyelvi leleményeknek köszönhetően inkább bájos esetlenségnek hat – a Milyen madárban is találkozhattunk hasonló eljárással. Fontosnak tartod, hogy komoly, olykor traumatikus témákkal találkozzanak a gyerekek a meséken keresztül (is)? Igen. Nem. Igen. Nem fontos, de mivel hozott anyagból dolgozom, úgysem tudom ezt megkerülni. Bármennyire is elmosódottak a Völgy határai, szeretem, hogy van benne élet. Az élet pedig ilyen: ilyen is, olyan is. Persze az olvasóval nehéz vitatkozni, azonban szerintem Tárkony egyáltalán nem depresszív alkat. Na, jó, néha befordul pár évre, meg elismerem, kicsit túl sokat parázik, de amúgy egy nagyon is vidám és vagány figura. Inkább csak vidám. Mármint úgy, hogy körülötte mindenki vidám, mert jót lehet rajta nevetni, ha megjelenik. Egy ideje hangoztatott kijelentés, hogy a kortárs magyar gyerekirodalom is egyre provokatívabb, progresszívebb, játékosabb, követve ezzel a nyugati tendenciát. Ebben úttörő szerepe van a Csimota Kiadónak, ahol az eddigi gyerekköteteid is megjelentek. Mennyire volt egyértelmű számodra a Csimotánál való megjelenés vagy így hozta ki a lépés, ők voltak nyitottak az ötleteidre? Nem hiszem, hogy sok kiadó kapkodna az agymenéseim után. A gyerekkönyvkiadás kőkemény üzlet: több millió forint kell egy-egy kötet piacra dobásához. Kevés helyen fér bele a kísérletezés, a kockázatvállalás, a játszadozás. A Csimota ilyen, és jó, hogy ilyen. De, fontos kiemelni, a tabudöntögetés, a provokálás, a progresszió engem egy csöppet sem érdekel. Ez egy külső szempont, nem ettől lesz jó, vagy rossz egy könyv. Engem a valódi, jó, izmos irodalom érdekel, akkor is, ha 22-es cipőben topog, akkor is, ha 48-asban caplat. Van kedvenc meséd, meséid? Ha igen, miért az? Nincs kedvenc ételem, de ha muszáj mondani, akkor a rakottkrumpli. A gyerekeid ideális olvasóként jelen vannak írás közben? Kicsit nekik (is) írsz? Nem. Nem. Nem. Semmiképpen. Nem vagyunk jó munkakapcsolatban. Ők nagyon is öntörvényű megrendelők, ahogy én is túlságosan öntörvényű alvállalkozó vagyok. Nagyon szeretik az esti meséimet, a sok baromságot, amit elalvás előtt összehordok nekik. De az más. Azt hiszem, illetve tudom, hogy én vállaltan felnőtteknek írom a gyerekkönyveimet. De nem úgy, nagyon nem: ez nem azt jelenti, hogy a gyerekeknek nem. Sokat nyilatkoztam erről a Milyen madár kapcsán, mindez áll A Völgy, írta Tárkonyra is. Ha a Madár szép lassan utat talált a gyerekekhez és a felnőttekhez is, akkor talán nem naivitás azt gondolni, hogy Tárkony is megtalálja. Sőt, könnyebb dolga lesz, hiszen egyészt a mesének mindig könnyebb dolga van, másrészt Tárkony azért sokkal szórakoztatóbb könyv. Valójában se nem a gyerekeimnek, se nem a felnőtteknek, se nem a gyerekeknek írok, hanem csak és kizárólag saját magamnak. Még szerencse, hogy felnőtt is vagyok, meg gyerek is, sőt én magam vagyok a saját gyerekeim is. Klasszikus záró kérdésként következzék az, hogy mikor és milyen szövegre számíthatunk tőled legközelebb. Az a gyanúm, hogy vannak ötleteid, elárulhatsz belőle valamennyit? Ma szétvágtam a hüvelykujjamat, ezért a klasszikus kérdésre klasszikus távirati stílusban: verset, novellát, mesét, regényt, tanulmányt. Harmadik verseskötetet, novelláskötetet, trolltárat, doktori disszertációt. (Nagyon szeretnék egy meseregényt írni, de egyelőre annyi van meg belőle, hogy lejöttek a felhők a városa, és ennyi.) Egyébként nagyon jó mézben, barnasörben pácolt csülköt sütöttem. Csak kár volt elmosni hozzá a nagykést. Illetve kár volt megpróbálni elmosni… Forrás: SzIF Online (2016-08)