Ahogy a kocsisok ültek mifelénk a bakon, egyenes háttal, fittyet hányva az autók és jelszavak tülekedésének, az nagyon tetszett. Igen, én kocsis szerettem volna lenni mindig, ülni a bakon, a gyeplőt épp csak megmozdítani, mert hallgatag lovaim ismerik még a gondolataimat is, hisz valójában táltosok ők, úgy járnak, mint a gondolat. Rezdülésemből is tudják, merre húzzák a kocsit, a hintót, a szánt, mikor mi elé vannak fogva. Számomra itt, ezen a képzeletbeli bakon dőlt el, hogy a gondolatbeszélgetésnek nagyobb a realitása, mint a felnőttek hol ideges, hol nagyzoló, hol fecsegő, hol elhazudott szólamainak. Így fordult életem az irodalom, a képzelet birodalma felé.     Sok kötete feleségével közös munka. Hogy születnek az ilyenek? Jön egy ötlet, és valaki továbbírja, aztán, amikor elakad, következik a másik? Gyermekei is alkotótársai? Úgy születnek, mint a gyerekeink születtek: szerelemből. A gyermekkori gondolatbeszélgetéseknek ugyanis lett folytatása. Sokáig kellett hallgatagon bolyonganom a világban, de aztán egyszer csak találkoztam egy lánnyal, Mónikával, akivel felismertük egymásban a régóta keresett társat. És elkezdtünk beszélgetni, ami azóta is, több mint huszonöt éve tart. Persze ez sem olyan tökéletes, mint a mesékben, de elárulhatom, hogy a mesékben sem tökéletes minden. Sőt, a mese nyelve mintha azt szolgálná éppen, hogy a tökéletlenségeinkből teremtsen élhető világot. Mi kezdettől fogva sok gyereket akartunk, és mivel tanítók vagyunk, gyerekek között szerettünk volna élni. Sorra meg is született öt gyermekünk, közben tanítottunk, tanításból éltünk. A váltás ott kezdődött, hogy az iskolában sokszor nem találtunk megfelelő feladatot, hát magunk írtunk és szerkesztettünk inkább. Saját csemetéink számára pedig kifogytunk a megfelelő esti olvasmányokból, és Móni úgy döntött, ír nekik inkább. Ezek voltak a kezdő lépések, amit a gyerekek motiváltak, de később már, kiadói szerkesztői munkakörben feladatunkká is vált az ötletelés. Ha valaki megkérdezi, mit is csinálunk, miből is élünk mi voltaképpen, hát összemosolygunk, és azt válaszoljuk: az ötleteinkből. Meg a beszélgetéseinkből. Hiszen az írás a beszélgetés folytatása, átültetése egy olyan gondolatbeszélgetéssé, amibe az olvasó is bekapcsolódik. Hiszen amikor egy jó mesét, regényt vagy verset olvas, magára ismer, mintha én mondtam, én tettem volna, gondolja, és képzeletben folytatja, továbbéli a mesét. Négykezes munkáink is így születnek, továbbgondoljuk, továbbmeséljük és -írjuk egymást. A családunk pedig lassan egy írói műhellyé növi ki magát, mert legidősebb lányunk, Anna is író lett, középső lányunk, Eszter nyelvet tanul és műfordítónak készül, és a legkisebb lányunk, Emese is ontja magából az írói ötleteket. A fiúk, Attila és Csanád ellenállnak, de hát nekik ez a dolguk, a vitézkedés. Az alkotó folyamatban ellenpontokra is szükség van, különben unalmassá válik a dolog. Versben és prózában egyaránt fogalmaz. Melyik mire, illetve miért jó? Kerítés mellett nőttem fel. A szomszédban volt egy üres telek, kukoricával beültetve, a telek végében pedig egy bodzával és akáccal benőtt nagy kubikgödör, valamikor onnan termelték ki a földet, és készítették belőle a falu vert falú házait. A kerítés előtt egy betontetős szeméttároló, épp akkora, hogy egy fiú könnyűszerrel felkapaszkodjon, s ha kell, átvetődjön róla a kukoricatövek közé, mert mondjuk épp támadnak az irokézek. A kerítés tehát nem elválasztotta számomra a két területet és világot, hanem összekötötte, átjárhatóvá tette, sőt nyugodtan mondhatom, a kaland, a játék részévé vált maga a kerítés is. Hozzá kell még tennem, hogy a betonbunkeren innen, a mi kertünkben magasodott egy diófa, aminek ágai átnyúltak a kukoricás fölé is, s aminek a hegyéből be lehetett látni az egész szomszéd területet, el egészen a kubikgödör végéig. Azért mesélem el ezt ilyen részletesen, hogy szemléltessem: a kukoricás és a kubikgödör a próza, a kalandok mesés világa, a diófa pedig a líra, magasságával, távlataival és koronájával. A kerítés pedig az átjáró, a két területet összekötő kapocs, hogy soha el ne felejtsem, hol itt, hol ott kell lennem, hol a kukoricatövek közt, gödör mélyén bukkan fel a vers, hol a diófa tetején indul a kaland, a mese. Szóval, számomra vers és próza, bár különválaszthatóak, mégsem különülnek el egymástól, szüntelen átjárás van élőbeszédből a ritmusos-rímes formákba és vissza, mikor merre vezet a kaland, a mese vagy a dal, a versbeszéd útja. Kit tekint nonplusultrának a magyar gyermekirodalomban? És a világirodalomban? Amit az előbb elmondtam, nem a határok ellen szól, hanem a kerítések elválasztó-tiltó szerepe ellen, amelyek sokszor nem természetes határok, hanem birtokhatárok: ez az enyém, ide te nem jöhetsz. A természetes határ így szól: "Eddig jöhetsz, tovább nem! Ez ellene áll büszke hullámaidnak!" A bibliai Jób könyvében olvassuk ezt (38,11), amikor Isten arról beszél, hogy határt szabott a tengernek. A part az a természetes határ, ahol tenger és szárazföld találkozik. És bár az apály-dagály miatt a part is állandóan változik, mégis van, amin nem juthat túl a tenger, ami számára felülmúlhatatlan. Szerintem kevesen tudják, hogy a kérdésben feltett "non plus ultra" latin kifejezés ebből a jóbi igéből származik, jelentése: ennél nem tovább, ez utolérhetetlen. Számomra a világirodalomban és az emberi létben a Biblia ilyen "nincstovább", amin túl még a képzelet is legfeljebb sejthet valamit, mert minden, amit csak képzelni tudunk, a Biblia partjain innen található. Számomra Isten beszéde át- meg átjárja ezt a világot, szüntelen jelen van, felbukkan a gondolataimban, mert Isten a legnagyobb gondolatbeszélgető. Olyan sok emberrel beszélgetett már, akik le is írták, mesékbe, történetekbe, dalokba szőtték igéit, hogy ez is felülmúlhatatlan, sőt elmondhatatlan. Ha Andersen büszke teáskannájáról olvasok, akinek akkor kezdődött igazán az élete, amikor kicsorbult, és a főhelyről egy szegény asszony házába került virágcserépnek, virághordozónak, vagy arról, hogy Exupéry kis hercege rájön, van egy párjanincs rózsája, az egyetlen, akit megszelídített, akit nem pótolhat semmi és senki, az ilyen bibliai partról jött "nincsennéltöbb". És ha Lázár Ervin Dömdödömje azzal nyeri meg a költőversenyt, hogy a kimondható határán csak dömdödöl, de az azt jelenti, hogy mindannyiunkat nagyon szeret, az is ilyen "nincsennéltöbb" és "nincsentovább". Van-e következő mesehős, aki már ott bujkál a fejében, de még nem jutott el a kezéig? Ki ő, és mit tudhatunk róla? Van egy mesehősöm, aki már eljutott a megjelenésig is, Nincsennekineve kisfiú. Ő is egy határlény, akinek átjárása van a túli világból, ahová a képzelet útján sem juthatunk el, ő mégis átlépi, átlépheti ezt a határt, mert angyali lény. Így jön el a Pirosovi lakóihoz, hogy beszélgessen velük. Kisgyermekkoromban sokszor nem tudtam elaludni, egyedül feküdtem a sötét szobában. Volt egy beszélgetőtársam, egy velem egykorú fiú, aki megjelent ilyenkor, megállt az ágy végében és beszélgettünk. Ő volt a legjobb barátom. Neve is volt, bemutatkozott, sokáig emlékeztem is rá, de aztán elfelejtettem. Belőle lett Nincsennekineve, de nem nyugszom addig, amíg a nevét meg nem találom újra. Addig minden bizonnyal új és új nevek, az új nevekhez új mesealakok, dalnokok születnek bennem, szóval a barátom továbbra is gondolatbeszélget velem. Ő az én hősöm, minden hősöm mélyén ott rejtező névtelen, akinek a nevét keresem, ugye segítetek megkeresni? Számomra a mesék is könnyebben születnek versbeszéd formájában, csak résen kell lennem. Legutóbbi mesém, a Csálémese is egy vers, egy nagyon szép kép ihlette, amit sokáig nézegettem. Hőse egy lány, aki nem mondja ki a nevét, nem mutatkozik be, csak a gondolataival. De sebaj, ha van kedvetek, ti majd kitaláljátok a nevét. Elküldöm nektek.