Első megközelítésben természetesen a másság, ami valamiféle megbélyegzettséggel jár együtt. A hangyász ugyan az elejétől fogva érti azt, hogy az ő mássága bizony relatív, s lehetne ezt más fénytörésben is nézni, mert bár a az oroszlánhoz képest talán furcsának tűnik, de: „egy sörényes hangyászt sörényes hangyászokkal kell összehasonlítani, és akkor már egyáltalán nem is […] fura” (9).   A mese elején az egyébként éles eszű kis pele is barátja furcsasága mellett teszi le a voksát, annak sajátosan hosszú orra miatt. Ez indítja be tulajdonképpen a cselekményt, amely egy szellemes, okos, ügyesen és alig észrevehetően didaktikus, kedvelhető szereplőkkel teli könyvet eredményez, amely egy igaz barátság dinamikáját is szerethető módon mutatja be. („A mogyorós pele olyan mélyet sóhajtott, amilyet csak a hangyász tudott néha. – Állandóan elfelejtem, hogy milyen okos vagy – mondta.” 104.)     A furcsaság-problémát valamiképpen meg kell oldani. Az első megközelítés a „fura” jelleg pozitív értelmű különlegességként történő értelmezését hangsúlyozza: a hangyász nem csak hogy különbözik a többiektől, de ebben érték van, sőt, ha a furcsaságban ő „a legjobb”, az máris az elgondolható legnagyobb egyediség. Az, hogy így van, persze korántsem egyértelmű, így azt ötli ki, hogy versenyt hirdet a kérdés eldöntésére, s a zsűri elnöki tisztre az átlagosnak, s így elfogulatlannak gondolt mogyorós pelét kéri föl. „Gyere úgy, ahogy vagy!” – szól a felhívás, s láthatjuk, hogy immár azon a területen járunk, ahol a különbözőség, az unikális sajátosság gazdagító, termékeny, értékes dologgá válik. A hangyász ezen a ponton már féltékenyen (s nem is teljesen sikeresen) igyekszik megőrizni a maga hosszú orr jelentette egyedítő furcsaságát.   A sörényes hangyász az alapvetően vidám történet során többször is szomorkodni kezd: először tehát amiatt, mert őt a többi állat „furcsának” tartja, majd azért, mert a tiszavirágok élete oly rövid, később azért, mert vélhetően nem ő a legkülönösebb lény, végül azért, mert le kell fújni az általa szervezett „Fura állatok versenyét”, győztes hiányában. Azonban minden helyzetben hamar megtaláljuk azt a szempontot, ahonnan nézve a szomorúság oldódik és illan.   A könyv egyik nagy erénye az, hogy a perspektívaváltás fontos, az intelligencia egyik alapját jelentő képességére hívja föl a figyelmet, a legkevésbé sem szájbarágósan (ebben a formában természetesen ki sem mondódik), hanem a történet fordulataiban, illetve beszélgetésekben. A sorsával tisztában lévő, alkonyatkor is boldognak tetsző tiszavirág esetében például arra a következtetésre jutnak, hogy: „Hiszen nem az idő számít. – Hiszen az a legfontosabb, hogy hogyan él az ember.” (76, kiemelés az eredetiben) S ez a maga banálisnak tűnő egyszerűségében az adott példa alapján valójában elég jó magyarázata az – egyébként a kérész által is használt, s így épp a szó szerintiség miatt ironikus kontextusba kerülő – Carpe diem! felhívásnak.   A versenyt pedig azért kell lefújni végül, mert a két barát a jelöltek alapos tanulmányozása során arra döbben rá, hogy tulajdonképpen mindenki fura bizonyos értelemben – pusztán jobban meg kell ismerni őket, vagy más szemszögből kell rájuk tekinteni.     De amíg eljutunk ide, addig több érdekes állatfajjal is megbarátkozunk. Az állatok magukat jelölhetik a versenyre, mégpedig beküldött (fényképpel ellátott!) pályázatok segítségével, s így tulajdonképpen maguk mutatják be önmagukat, érdemként kiemelve sajátosságaikat. (A leveleket a könyv külön oldalakon közli, nem csak szövegként, hanem képi formában is.) A bizarrabb lényektől – mint a tobzoska (pangolin), a földimalac (orycteropus), az úszni is képes nagyorrú majom, a kacsacsőrű emlős – a „talán” fura állatokon át (ganajtúró bogár, kínai meztelen kutya) eljutunk a jól ismert, hagyományos jószágokig, akikről persze szintén kiderül, hogy a legkevésbé sem átlagosak, mint a négy gyomorral rendelkező tehén, a saját ürülékét még egyszer elfogyasztó tengerimalac, a szervezett társadalmat építő hangya, vagy a téli álmot alvó mogyorós „zsűrielnök” pele.   „Csak fura állatok vannak, igaz? Mindenki furcsa. Minden egyes állat. Némelyek talán furcsábbnak tűnnek másoknál, de a többiek is furák. Söt, talán még furábbak, mint az előbbiek, csak valahogy másként. Igaz? Egyszerűen képtelenség eldönteni, ki a legfurcsább.” (94.)   Végül tehát mindenki nyer, s a díjkiosztón az állatok egymást ajándékozzák meg finom sütivel (kivéve a kacsacsőrű emlőst, aki rákkoktélt kért, kapor nélkül).   Hogyan olvassa a furcsaság-kérdést a könyv képi világa? A dolog azért „trükkös”, mert ugye nehéz volna a furaságnak egyértelmű vizuális jelöletet adni, s az sem éppen egyértelmű, hogy valamely realisztikus ábrázolásmódhoz képest lenne ez értelmezhető.   Maria Nilsson Thore nem törekszik arra, hogy bizonyos jegyek kifejezetten eltúlzó, erősen felnagyított megrajzolásával váltson ki hatást, mint ahogy sem az abszurd, sem a felülstilizálás, sem az erőteljesebb kísérletező jelleg irányába nem lép el, ám sikerül megteremteni egy egyedi és hatásos vizuális világot. A hangyásznak persze kétségkívül jó hosszú az orra (még inkább, mint a nagyorrú majomé), aszimmetrikus a teste, s nevetésre ingerlő kifejezések jelennek meg az arcán és a szemében, a tobzoska valóban tobozra hajaz,   de a grafikus remekül eltalálta azt az arányt, hogy a képi világ nem ad áttetsző didaktikus választ a kérdésekre. Ahogyan az állatkarakterek maguk is dilemmáznak a különösség jegyein, úgy a képeket szemlélve is elgondolkodhatunk azon, reagálhatunk arra, hogy valami mennyire fura sajátosság. S a „furaság” jegyeihez egyik képen sem társulnak magától értetődően visszatetsző vagy taszító érzetek, a sajátosságok minden esetben inkább vonzó érdekességek.   A Fura állatok kötet egyik szellemes játéka az, ahogyan bevezeti az erdei világba a „világháló” fogalmát. A pele ugyanis a kiplakátolás helyett föltölti a „hálóra” a felhívást, ami tulajdonképpen egy hatalmas pókháló (s így igénybe is kell venni a keresztespók ügyfélszolgálatos segítségét). Bár a fonetikusan, egy az egyben átírt „on lájn”, „szájberszpész”, „méjl” szavaknak ebben a kontextusban túlzottan sok többletjelentésük vagy játékos értelmük egyáltalán nincsen (s emiatt nem is gondolom hatékony megoldásnak), annál inkább humoros a hálóba ragadt jégkrémes papír levélszemétként történő kezelése.     A könyv sokhangúságát mutatja, hogy eleinte a hangyász ekkor is szomorúságot érez: „Azon mélázott, hogy ő bizony igencsak elégedett volt a közönséges világgal úgy, ahogy azt megszokta. Az erdővel, a széllel meg a felhőkkel, akár könnyedén és fehéren úsztak az égen, akár nehezen és szürkén csüngtek bele a fák csúcsaiba. De ugyanígy kedvelte a madarakat, akik…” (50.) A nosztalgikus elmélázásnak azonban az üzenetjelző hang (egy pókfonálra kötött csengő) vet gyorsan véget.   Lotta Olsson könyvét, úgy érzem, remek ötlet volt magyarul kiadni, hiszen igazán szórakoztató, egyszerűségében is mély, mosolygásra-nevetésre és elgondolkodásra egyaránt ingerlő, gyerekközpontú, egyszerre naiv és bölcs szemléletű műről van szó. A Fura állatok a sörényes hangyász és a mogyorós pele kalandjainak csak az első része, s magam nagyon kíváncsian várom a következő kötetet. Lapis József Forrás: uveghegy,com