Maja nagymama babái megsértődtek, mert amikor a nagyi férjhez ment és megszületett a lánya, már nem volt ideje játszani velük. Azóta ott durcáskodnak a padláson, sőt Maja mama babafóbiája is nekik köszönhető (ezért nem vett a lányának soha babát), mert vele csak undokoskodtak, sértettségükben, féltékenységükben. De az unokát ez sem zavarja – muszáj valamivel elütnie az időt, hiszen a plüssei otthon maradtak –, megpróbálja kiengesztelni a babákat, rózsaszín lepkés mignont visz fel nekik, épp annyit, ahányan vannak. És láss csodát, a babák ellágyulnak az édességtől és megszólalnak!   Ha valaki ezen a ponton azt hinné, hogy esetleg minden babának lesz egy saját története – az sajnos téved, pedig talán nem is lenne rossz ötlet. Ám ehelyett egy nagyon mai, akciódús történet jön: Angella a mignon morzsáival a tetőre csalogatja a sirályokat, majd felpattan az egyik hátára, hogy szabadon szállhasson vele. A többiek közösen utánaerednek – már előre sejtik, hogy veszélybe kerül, és így is lesz. A mólónál a madár szárnya beleakad egy kerítésbe, Angella leesik a hátáról, így könnyű prédája lesz három kóbor kutyának. Maja vezetésével a babák haditervet készítenek, és megpróbálják először erővel, majd fortéllyal legyőzni a félelmetes fenevadakat, de a vérebek csak Porcelánbaba tragikus szerelmi történetét meghallgatva szelídülnek meg. Ennél már csak a történet végső kicsengése a szebb, a babák bocsánatot kérnek mindenkitől, jön a nagy összeölelkezés a szeretet zászlaja alatt. Finy Petra mondatai hol kacifántosak: „Púderszínű szaténruháján rózsaszín, horgolt kardigán feszült, mézszínű hajában mályva szalag tekergett, a cipője pedig fehér topánka volt gyöngycsatokkal” és „Cserfes volt, mint a déli szél, könnyű léptű, mint a puhatalpú hópárduc, és szája állandóan mosolyra nyílt, mint a mandulavirág tavasszal”. Hol idegen szavakkal dobálózik: viselkedés-pszichológus, agresszió, affinitás, fixírozni. Értem én, hogy ezek egy-egy baba jelleméhez kapcsolódnak, de a mesélő stílusát viszik szét minden irányba, elveszik a hangot, mely elmondhatná a történetet, helyette stílusgyakorlatokat kapunk. Mégis van valami, ami élettel tölti meg ezt a mesét, ezeket a sorokat, az pedig az illusztráció. Szegedi Kata klasszikus stílusú képeinek nagyon erős, jellegzetes világa egységet teremt. Látjuk nagymama házát, a padlás gerendáit, a mignonokat, és minden baba életre kel az ő ecsetvonásai alatt. Jó végiglapozni a könyvet, elmélázni a képek fölött. Talán meg sem tudnánk jegyezni ennyi babát, ha nem lenne arcuk, ha nem lenne egy-egy gesztusuk, ha nem lennének ennyire beszédesek a rajzok. Edinger Katalin