Kolozsi Angéla bábos, forgatókönyveket és meséket ír, előadásokat – nem akármilyeneket! –, rendez, leckéket ad a Színművészeti Egyetemen – és új mesekönyve lapjain. Nem kizárólag gyerekeknek. Hosszú című kötete pár hete jelent meg, de máris dobogós az eladási listákon. Nem véletlenül.   A 9 éves kislányról és borostás, bagószagú, könyökfoltos zakót viselő őrangyaláról zseniális történet született. Hogy miről szól? Barátokról, barátságról, összeveszésről, kibékülésről. Vagy nem is: óvó, szerető és gondoskodó családról. Nem, hanem inkább a testvérekről. Hogy milyen valaki nővérének és öccsének lenni. Bár, ha jobban meggondolom, inkább az angyalokról szól.   Hogy milyen egy (több) igazi, illetve inkább enyhe magatartási gondokkal küzdő, nem egészen példás viselkedésű őrangyal, mikor és hogyan jelenik meg, milyen módon segít. Jobban mondva milyen módon nem. Sőt, inkább mindent összekutyul. Mert embertestet ölteni egy angyal számára egyszerre különleges és erőt próbáló tapasztalat. Ezek számunkra, emberek számára evidens dolgok, nemigen tudunk rájuk csodálkozni. Kolozsi Angéla most újratanít szülőt és gyereket egyaránt az élet apró örömeire: értékelni, hogy vadulhatunk a játszótéren, sétálhatunk az őszi napfényben, hogy érzékelünk: éhséget, szomjúságot, segít újra felfedezni, milyen mérgesnek lenni, elfáradni, fázni. Mindezt olyan szórakoztatóan, hogy hallgatóság és felolvasó, gyerekek és szülők együtt kacagnak az olykor furcsa, nagyon eredeti figurákon és tetteiken: a védencét vehemensen szidó bagószagú angyalon, akit Körmöczi Györgynek hívnak, tanítványán, a pamutmelegítős puttón, és mindazokon a dolgokon, amiken Emíliával és családjával keresztülmennek. Szülőként különös élvezet összekacsintani a gyerekkel a testvérek konfliktusáról és annak kezeléséről olvasva: lányommal együtt nevetünk, amikor megjegyzem: micsoda fantáziája van Angélának, hogy nővér és öcs összeveszését így kitalálta, pedig ilyen a valóságban elő nem fordulhatna! Közben azt is észreveszem, ahogyan a folyamatról, befeszülésről, a gyerek érzéseiről olvasok, szinte kívülről látom magam: jobban értem, mit érezhet a gyerek, amikor – szerinte – igazságtalanul büntetik, mert nem képes uralkodni magán, fékezni az indulatait. A szülői tekintély nyomása alatt meghajol, nem tudja nem érezni azt, amit érez, akkor sem, ha az illogikus vagy mások jogos érdekeit sérti. Ezen is segít az írónő empatikus humora, éleslátása, emberi odafordulása, és szülőként úgy érzem, legközelebb hasonló helyzetben nekünk talán könnyebb dolgunk lesz, mint a könyv főhősének, Emíliának volt. Mindezt minden direkt pszichologizálástól, szájba rágástól mentesen kapjuk, egyszerre szórakoztató és felemelő formában. Szabó-Kovács Patrícia