A kisebbségek a magyar ifjúsági regények láthatatlan figurái, függetlenül attól, hogy nemzetiségekről, fogyatékkal élőkről, tartós betegségben szenvedőkről, vagy egy bármilyen szempontrendszer alapján másnak számító, a többségitől eltérő csoportnak a tagjairól van szó. Pedig vannak jelei annak, hogy ez a korosztály igenis fogékony arra, hogy a magáétól eltérő életet élők történeteit meghallgassa és befogadja – a Csillagainkban a hiba gigasikere elég jó példa erre. Az egy éve alakult Tilos az Á kínálatában már korábban is szerepeltek olyan kötetek, amelyek túlléptek az ifjúsági kiadványok komfortzónáján; ezek közé tartozott például a Trevor (amely néhány hónapja a hét könyve lett nálunk), és ők jelentették meg a szintén cigány közösségben játszódó Rajkót. Utóbbi hőse egy árván maradt grófgyerek, akit vándorcigányok fogadnak maguk közé valamikor a múlt századelőn. „A Párizs az egyetem, a börtön csak szanatórium” A Carlo Párizsban ugyanakkor az itt és mostban játszódik, története pedig nélkülözi a legkisebb romantikus felhangot is. A címszereplő egy tizenéves cigánygyerek, akinek anyja meghalt, apja börtönben, a fiút pedig idős keresztanyja neveli egy egyszobás putriban két másik unokatestvérével együtt. A Párizs nevű telepet még az ott élők is gettónak nevezik, ahova nem szívesen teszi be a lábát a mentős, a szemetet az önkormányzat nem szállíttatja el, és ahol kisebb csodaszámba megy, amikor a város görögkeleti papja házszentelés céljából megjelenik. A lakók legalább annyira szenvednek a kilátástalanságtól, mint a közösség önjelölt vezetőinek hatalmaskodásaitól. A segélyvárás meg a „kamatos pénz” a mindennapok része, az alamizsnaként szétszórt ajándékok sokszor a kamionról pottyannak le, ha pedig valaki segítségre szorul, az számíthat rá, hogy előbb-utóbb nagyon kellemetlen szívességek formájában kell lerónia a tartozás árát. „Nem akarok bűnöző lenni, mint az apám, nem akarok gettóban élni, nem akarok lenézett cigány lenni, focista akarok lenni. Csatár vagy kapus. Csatár vagy kapus” – mantrázza Carlo. A célok megfogalmazása azonban még nagyon kevés (bár a szereplők többségénél már ez is óriási dolog lenne), megvalósításában pedig százszor el lehet bukni. Bódis Kriszta hőse nem egy gáncsnélküli lovag (a sztori elején például falopáson kapják, lebukik, az intézkedő rendőr pedig az évei száma alapján állapítja meg a bírságot), sokkal inkább egy olyan kamasz, akinek a szeme előtt sokáig egyszerűen nem lebeg egyetlen olyan példa sem, amely azt bizonyítaná, hogy érdemes hajtania. Hiába jár ugyanis gimnáziumi előkészítőbe, melyet valamilyen pályázati pénzből gründolt az önkormányzat, ha az odajárók nagyon is tisztában vannak azzal, hogy a kitörési lehetőségeik nagyjából a nullával konvergálnak, a folyamatos külső reflexiók hatására pedig eleve „defektesnek” titulálják saját magukat. Carlo hátrányból indul – ismeri el később az egyik cigány szereplő, igaz, rögtön hozzá is teszi, hogy ez a tény önmagában nem menti fel őt. „Te csak azért barátkozol velem, mert cigány vagyok?” A gyerekek boldogulásáért a cigány közösség tagjai összességében nem törik magukat. Carlo nagybátyja, Jenő, a telep egyik önjelölt vezetője, amolyan helyi keresztapa, aki magas kamatra ad pénzt, lányokat futtat, csal, rabol, hazudik. Tőle szívességet kérni nem kifizetődő: „sokan gondolták, főleg Zsuzsi nene, hogy a Párizsban a szegények nemcsak a körülményeik miatt szenvednek, hanem az olyanok miatt is, mint a Jenő vagy a Sárkány, akik a másikat eltaposva kihasználják a saját népük nyomorúságát”. Alapvetően nincsenek opciók, nincs ugyanis olyan, aki megmutatná, hogy lehet ezt másként is csinálni. A cigány és magyar közösségek, és még a cigány és cigány közösségek egymás mellett élését is a bizalmatlanság légköre hatja át: Carlónak revelatív élménye, amikor azt látja, hogy akadnak olyanok, akik ahelyett, hogy belerúgnának, inkább segíteni próbálnak neki. Bódis Kriszta ifjúsági regénye nem csak azért figyelemre méltó, mert hőse egy cigánygyerek, és egy olyan közösség mindennapjaiba enged betekintést, amelyről a fiatal olvasók többségének valószínűleg elképzelése sincs. A regény tartózkodik a leegyszerűsítő kettős felosztástól (senki sem csak szimplán elnyomó vagy elnyomott, nyerészkedő vagy kisemmizett, elkövető vagy áldozat), alapvetően az okokra, a felszín alatt megbúvó összefüggésekre igyekszik rámutatni, mindeközben pedig kényelmetlen kérdésekkel szembesíti olvasóit. Az előítéletek ugyanis bőrszíntől függetlenül mindenkibe beleégtek. „Azért, mert magyar, attól még rendes” – mondja az egyik cigány szereplő, miközben korábban épp a cigány közösség tagjai voltak azok, akik szomorúan konstatálták, hogy a „C” betűt lemosni nem lehet. „Nem csak azért tartok tőle, mert cigány?” – bontogatja közben saját előítéletes pakkját a görögkeleti pap. Ide-oda pattognak a prekoncepciók a közösségek között, ami minduntalan önvizsgálatra készteti az olvasót is. A Carlo Párizsban az a könyv, amely sokkal több kérdést tesz fel, mint amennyit megválaszol, olvasóit pedig nem lehet magukra hagyni velük. A 16+-os karika talán nem csak a szövegtest trágár kiszólásainak, hanem a téma érzékenységének is szól. Nagyon időszerű és nagyon fájdalmas az, amit Bódis Kriszta felvázol a regényben, és nagyon össze kell szednünk magunkat, hogy a sok-sok kérdésre valódi válaszokat is tudjunk találni. Kiss Orsi Forrás: konyves. blog.hu