Züm-Züm király titokzatos megbízatása Pepi kalóz börtönében éppen régi kalózkalapját nézegette, aztán bosszúsan a sarokba  vágta. – Ugyan,  minek ez már nekem?! – morogta, amikor a börtönajtó mögött lépéseket hallott. Gyorsan felpattant, kihúzta magát, és összefont karral, mogorva tekintettel várta titokzatos látogatóját. De amikor felismerte az idegent, térdre vetette magát, fejét lehajtotta, és így szólt: – Hódolatom, Züm-Züm király! Züm-Züm király a méhek fejedelme volt, és nagy bajában kénytelen-kelletlen kereste fel a hírhedt kalózt. – Szabadságot ajánlok neked, Pepi, ám ennek ára van! – mondta a király. – Felség, vegye úgy, hogy már el is van intézve! – nagyképűsködött Pepi kalóz. A király háta mögött összekulcsolta kezét, és bánatosan belekezdett mondanivalójába: – Titkos megbízatásról van szó, senki nem tudhatja meg – fogta suttogóra. – Biztosan hallottál már leányomról, a szépséges Zim-Zirimről. – Hallottam róla – bólintott Pepi –, ám soha nem volt szerencsém látni őt. Züm-Züm király így folytatta: – Nos, leányomat tegnap éjjel elrabolták. Nem tudjuk, ki tette, csak azt, hová vitte. A rabló zsebéből ugyanis kiesett egy térkép. Egy távoli szigetre került a leányom, ott őrzik, amíg valaki ki nem szabadítja. Ha visszahozod épségben, visszanyered szabadságod, és bőkezűen megjutalmazlak. A hírhedt kalóz gondolkodás nélkül rávágta: – Jól döntött, fenség, hogy hozzám fordult! Száz tengert megjártam, megannyi csatát megvívtam. Mellkasát kidomborította, és oldalához kapott, hogy kirántsa kardját, de ekkor kapott észbe, hogy már régen nincs is kardja. – Apropó. A kardomat visszakaphatom? – Természetesen – mondta a király –, és tengerészeket, katonákat is vihetsz, amennyire csak szükséged van. – Akkor hát kalandra fel! – rikkantotta Pepi, és leporolta régi kalózkalapját.    Vihar a Csinn-Bumm-tengeren     Pepi kalóz büszkén feszített visszakapott hajója fedélzetén. Körbenézett és elégedetten szemlélte a hajnal fényében ragyogó kikötőt. Tengerészei serényen rakodtak, a méhkatonák éppen akkor masíroztak fel a hajóra. Pepi gyorsan megigazította bal szemén a szemtakarót. – Hogy nézne ki, ha mindkét szemem ép lenne?! Hangyányi tekintélyem se volna! – morogta, és beletörődött, hogy ezután csak a jobb szemét használja. – Csak el ne tévesszem, melyiket kell letakarni! – tette hozzá, majd kardját csörtetve kiadta a parancsot: – Vitorlát fel! – a magasba tekintett, és elégedett vigyorral nyugtázta, hogy ismét saját hajója halálfejes zászlóját lengeti a szél. A felkelő nap fényében kihajóztak, s megkezdődött kalandos utazásuk a Csinn-Bumm-tengeren. Ahogy teltek a napok, a méhkatonák lassan összebarátkoztak a tengerészekkel, Pepi kalóz pedig régi kincsvadászataival szórakoztatta őket, néhány pohár pempős bor társaságában. Jól mulatott saját történetein egészen addig, amíg a sötétségből hatalmas villám sújtott le nem messze tőlük, hangos égzengés kíséretében. – Itt a vihar! – hangzott a figyelmeztetés az árbockosárból. – Irányt tartani! – pattant föl Pepi, és a vadul imbolygó hajó fedélzetére rohant. Lett is rögtön felfordulás! A pempős bortól becsípett tengerészek egymást taposva próbáltak fedezéket keresni, mert már hatalmas hullámok csaptak be az öreg hajó fedélzetére. A hordók és üvegek csörömpölve gurultak egyik oldalról a másikra, míg össze nem törtek. A szél belekapott, és vadul cibálni kezdte a vitorlákat. Pepi megbillent, és a fenekére huppant, onnan pedig egyenest a hajó orrához csúszott, ahol sikerült megkapaszkodnia a korlátban. A méhek zümmögve és  ámulva figyelték Pepi fenéken csúszós mutatványát. – Kötelet! – ordította mérgesen Pepi. – Húzzatok vissza! Csíkos, a darazsak legbátrabbika előkotorta a láda mélyéből egyetlen, ócska kötelüket, majd ügyes mozdulattal odavetette a kapitánynak. – Fogja szorosan, kapitány úr! Ezután hárman nekiveselkedtek, és karjukat megfeszítve, méterről méterre húzták be Pepit. Az utolsó rántástól a hős kalóz hason a lépcső alján landolt. Pepi feltápászkodott, sajgó fenekét simogatta sértődötten a legénység hahotázása közepette, majd a szeméhez kapott. – Ó – mondta, és gyorsan megigazította félrecsúszott szemtakaróját, ami a nagy felfordulásban átcsusszant a jobb szemére. Recsegett-ropogott a vén hajó, már-már azt hitték, szét is esik, amikor végre elcsendesedett a vihar. Felkelt a nap, és a hajó ismét csendesen ringatózott a megszelídült tengeren. Egyszer csak az egyik matróz jelentette: – Kapitány úr! Sziget a láthatáron! Pepi felszaladt a fedélzetre, és csodálkozva nézte az előttük fekvő szigetet. Egy furcsa formájú és furcsa színű szigetet.    A Karamella-sziget Pepi a kormány mellől kitartóan bámulta hosszú távcsövével a szigetet. – Valami nem stimmel – motyogta –, nem látok növényeket sehol, csak amolyan sárgás-barnás furcsaságokat. Elrakta távcsövét, majd kiadta az utasítást: – Csónakot leereszteni, partra szállunk!