Züm-Züm király titokzatos megbízatása
Pepi kalóz börtönében éppen régi kalózkalapját nézegette, aztán bosszúsan a sarokba vágta.
– Ugyan, minek ez már nekem?! – morogta, amikor a börtönajtó mögött lépéseket hallott.
Gyorsan felpattant, kihúzta magát, és összefont karral, mogorva tekintettel várta titokzatos látogatóját.
De amikor felismerte az idegent, térdre vetette magát, fejét lehajtotta, és így szólt:
– Hódolatom, Züm-Züm király!
Züm-Züm király a méhek fejedelme volt, és nagy bajában kénytelen-kelletlen kereste fel a hírhedt kalózt.
– Szabadságot ajánlok neked, Pepi, ám ennek ára van! – mondta a király.
– Felség, vegye úgy, hogy már el is van intézve! – nagyképűsködött Pepi kalóz.
A király háta mögött összekulcsolta kezét, és bánatosan belekezdett mondanivalójába:
– Titkos megbízatásról van szó, senki nem tudhatja meg – fogta suttogóra. – Biztosan hallottál már leányomról, a szépséges Zim-Zirimről.
– Hallottam róla – bólintott Pepi –, ám soha nem volt szerencsém látni őt.
Züm-Züm király így folytatta:
– Nos, leányomat tegnap éjjel elrabolták. Nem tudjuk, ki tette, csak azt, hová vitte. A rabló zsebéből ugyanis kiesett egy térkép. Egy távoli szigetre került a leányom, ott őrzik, amíg valaki ki nem szabadítja. Ha visszahozod épségben, visszanyered szabadságod, és bőkezűen megjutalmazlak.
A hírhedt kalóz gondolkodás nélkül rávágta:
– Jól döntött, fenség, hogy hozzám fordult! Száz tengert megjártam, megannyi csatát megvívtam.
Mellkasát kidomborította, és oldalához kapott, hogy kirántsa kardját, de ekkor kapott észbe, hogy már régen nincs is kardja.
– Apropó. A kardomat visszakaphatom?
– Természetesen – mondta a király –, és tengerészeket, katonákat is vihetsz, amennyire csak szükséged van.
– Akkor hát kalandra fel! – rikkantotta Pepi, és leporolta régi kalózkalapját.
Vihar a Csinn-Bumm-tengeren
Pepi kalóz büszkén feszített visszakapott hajója fedélzetén. Körbenézett és elégedetten szemlélte a hajnal fényében ragyogó kikötőt. Tengerészei serényen rakodtak, a méhkatonák éppen akkor masíroztak fel a hajóra.
Pepi gyorsan megigazította bal szemén a szemtakarót.
– Hogy nézne ki, ha mindkét szemem ép lenne?! Hangyányi tekintélyem se volna! – morogta, és beletörődött, hogy ezután csak a jobb szemét használja. – Csak el ne tévesszem, melyiket kell letakarni! – tette hozzá, majd kardját csörtetve kiadta a parancsot: – Vitorlát fel! – a magasba tekintett, és elégedett vigyorral nyugtázta, hogy ismét saját hajója halálfejes zászlóját lengeti a szél.
A felkelő nap fényében kihajóztak, s megkezdődött kalandos utazásuk a Csinn-Bumm-tengeren.
Ahogy teltek a napok, a méhkatonák lassan összebarátkoztak a tengerészekkel, Pepi kalóz pedig régi kincsvadászataival szórakoztatta őket, néhány pohár pempős bor társaságában. Jól mulatott saját történetein egészen addig, amíg a sötétségből hatalmas villám sújtott le nem messze tőlük, hangos égzengés kíséretében.
– Itt a vihar! – hangzott a figyelmeztetés az árbockosárból.
– Irányt tartani! – pattant föl Pepi, és a vadul imbolygó hajó fedélzetére rohant.
Lett is rögtön felfordulás! A pempős bortól becsípett tengerészek egymást taposva próbáltak fedezéket keresni, mert már hatalmas hullámok csaptak be az öreg hajó fedélzetére.
A hordók és üvegek csörömpölve gurultak egyik oldalról a másikra, míg össze nem törtek. A szél belekapott, és vadul cibálni kezdte a vitorlákat. Pepi megbillent, és a fenekére huppant, onnan pedig egyenest a hajó orrához csúszott, ahol sikerült megkapaszkodnia a korlátban.
A méhek zümmögve és ámulva figyelték Pepi fenéken csúszós mutatványát.
– Kötelet! – ordította mérgesen Pepi. – Húzzatok vissza!
Csíkos, a darazsak legbátrabbika előkotorta a láda mélyéből egyetlen, ócska kötelüket, majd ügyes mozdulattal odavetette a kapitánynak.
– Fogja szorosan, kapitány úr!
Ezután hárman nekiveselkedtek, és karjukat megfeszítve, méterről méterre húzták be Pepit.
Az utolsó rántástól a hős kalóz hason a lépcső alján landolt.
Pepi feltápászkodott, sajgó fenekét simogatta sértődötten a legénység hahotázása közepette, majd a szeméhez kapott.
– Ó – mondta, és gyorsan megigazította félrecsúszott szemtakaróját, ami a nagy felfordulásban átcsusszant a jobb szemére.
Recsegett-ropogott a vén hajó, már-már azt hitték, szét is esik, amikor végre elcsendesedett a vihar.
Felkelt a nap, és a hajó ismét csendesen ringatózott a megszelídült tengeren. Egyszer csak az egyik matróz jelentette:
– Kapitány úr! Sziget a láthatáron!
Pepi felszaladt a fedélzetre, és csodálkozva nézte az előttük fekvő szigetet. Egy furcsa formájú és furcsa színű szigetet.
A Karamella-sziget
Pepi a kormány mellől kitartóan bámulta hosszú távcsövével a szigetet.
– Valami nem stimmel – motyogta –, nem látok növényeket sehol, csak amolyan sárgás-barnás furcsaságokat.
Elrakta távcsövét, majd kiadta az utasítást:
– Csónakot leereszteni, partra szállunk!
|