Mondhatom, furcsa érzés otthagyni zegzugos otthonunkat, hajón utazni - bár azon is otthon érezheti magát az ember -, aztán egyszer csak százmérföldnyire találja magát, idegen országban. Sűrű erdők illatoztak ott a parton, nyíresek meg fenyőrengetegek. Nem szerettem azt az illatot, facsarta az orromat. A vadvirágoknak olyan fűszeres szaguk volt, hogy tüsszentenem kellett, és a hurkára gondoltam. Nagy erdei tavak csillogtak a fák között, a vizük közelről olyan tiszta, mint a kristály, de messziről fekete tintának látszik. Hattyúk úszkálnak a tükrükön, fehér tajtéknak véltem őket, olyan csöndesen ringatóztak, de aztán láttam őket repülni meg járni, és rájuk ismertem. A ludak atyafiai, meglátszik a járásukon, hiába, senki se tudja letagadni a családját. Én a magamszőrű családokkal barátkoztam össze, erdei és mezei egerekkel, akik különben nagyon elmaradott népség, főképp ami az étkezést illeti, pedig én éppen amiatt szántam rá magam a külföldi útra.
Azt, hogy hurkapálcikából is lehet levest főzni, világmegváltó gondolatnak tartották, és nyomban telekürtölték vele az erdőt, de hogy a feladatot meg is lehet oldani, azt egyenesen lehetetlennek tartották. Nem is sejtettem, hogy mégiscsak ott, abban az erdőben tárul fel előttem a leves főzésének titka, méghozzá aznap éjszaka.
Tavasz volt, s ők azt mondták, azért olyan erős szagú az erdő, azért olyan fűszeres a virágok illata, azért olyan tiszta s mégis sötét a tavak tükre, amelyen hattyúk úszkálnak. Az erdő szélén három-négy ház állott, s köztük olyan magas rúd volt a földbe szúrva, mint egy hajóárboc. A rúd tetején koszorúk meg pántlikák függtek, májusfa volt, ahogy megtudtam. Béresek meg cselédlányok táncolták körül, hangosan énekeltek, túlzengték a nyirettyű hangját is. Nagy volt a vigasság alkonyatkor meg holdvilágnál; én persze nem vettem részt benne - mit keresne egy kisegér egy erdei mulatságon?
Ott ültem a lágy mohában, és keményen fogtam a hurkapálcikámat. Az erdő egy tisztására különös fényességgel ragyogott le a hold; öreg fa állt a tisztáson, olyan bársonyos volt a moha az oldalán, mint - igen, bátran mondhatom, mint az egérkirály bundája, de nem szürke volt, hanem zöld, valóságos jótétemény a szemnek. Egyszer csak parányi alakok jelentek meg a fa tövében, olyan cseppecskék, hogy a térdemig se értek. Emberformájúak voltak, csak sokkal arányosabbak, tündéreknek mondták magukat; virágszirom ruhát viseltek, légy- meg szúnyogszárny dísszel, nagyon szépen festett. Úgy láttam, mintha keresnének valamit, de hogy mit azt nem tudtam. Akkor odalépett hozzám az egyikük, a legrangosabbik; a vándorbotomra, a hurkapálcikára mutatott:
- Ez jó lenne nekünk, éppen ilyent keresünk! Még hegyes is a vége, igazán pompás! - És minél tovább nézte a vándorbotomat, annál nagyobb lett elragadtatása.
- Csak kölcsönadhatom, nem örökbe - mondtam.
- Nem örökbe! - kiáltották a többiek, s már meg is ragadták a hurkapálcikát, amit eleresztettem, és odatáncoltak vele a legpuhább mohára. Rögtön le is szúrták a földbe - ők is májusfát állítottak, s az én vándorbotomat mintha csak egyenesen nekik készítették volna. Mindjárt fel is díszítették, mondhatom nagyon szép volt!
A kicsi pókok aranydróttal fonták körül, holdfényben fehérített lenge fátylakat, lobogókat aggattak rá; úgy fénylett a fa, hogy káprázott a szemem. Lepkeszárnyakról gyűjtötték a színeket, azokkal tarkították a fehér fátylakat, virágokat, gyémántharmat szikrázott rajtuk. Alig ismertem rá az én szerény hurkapálcikámra, olyan májusfa lett belőle, hogy biztosan nem akad párja az egész világon. Aztán érkezett csak meg az igazi nagy tündértársaság. Egy szál ruha sem volt rajtuk, s ez a legízlésesebb öltözködés. Meghívtak engem is, hogy nézzem végig a májusi ünnepüket, de húzódjam kicsit arrább, mert túlságosan nagy vagyok hozzájuk.
Aztán rázendített a zenekar. Mintha ezer meg ezer parányi üvegharang csendült volna meg, olyan teli zengésű, olyan erős volt a hangja; én először azt hittem, a hattyúk énekelnek, aztán mintha kakukkszó meg rigófütty vegyült volna bele, végül már muzsikált az egész erdő, gyermekének, harangzúgás és madárfütty zengte a legszebb dallamokat, s ez az egész harangjáték a tündérek májusfájából hangzott, az én hurkapálcikámból. Sohasem hittem volna, hogy ilyen sokra képes. De persze ez attól is függ, kinek a kezébe kerül. Úgy meghatott a muzsika, hogy még a könnyem is kicsordult gyönyörűségemben, már amannyi könny egy kisegértől telik.
Nagyon rövid volt az éjszaka; ebben az évszakban odafönn rövidek az éjjelek. Virradat felé enyhe szél támadt, borzongani kezdett az erdei tó tükre, s a lebegő, finom fátylak meg lobogók lassan szétfoszlottak a levegőben. Eltűntek a májusfa pókhálólombjai, függőhídjai és kis erkélyei, amelyeket a levelekre építettek. Hat tündér visszacipelte hozzám a hurkapecket, s megkérdezték, nincs-e valami kívánságom, amit teljesíthetnének. Arra kértem őket, mondják meg, hogyan kell hurkapálcikából levest főzni.
- Hogy mi hogyan csináljuk - mosolygott a legelőkelőbbikük -, azt láthattad az éjszaka! Aligha ismertél rá a hurkapálcikádra.
- Én nem erre vagyok kíváncsi - feleltem, aztán megmondtam neki kereken, mért szántam rá magam külországi útra, s mit várnak otthon az utazásomtól. - Ugyan mi haszna az egérkirálynak s az egész hatalmas birodalomnak abból, hogy én végignézhettem ezt a gyönyörű májusi ünnepet? - kérdeztem tőle. - Nem varázsolhatom elő a hurkapálcikából, s nem mondhatom azt: "Nézzétek, ez itt a hurkapálcika, a leves majd aztán jön!" Ez különben is afféle ínyencség volna csupán - jóllakott embereknek való!
A tündér akkor bedugta a kisujját egy kék ibolya kelyhébe, és azt mondta: - Jól figyelj! Most megérintem a vándorbotodat; ha hazatérsz az egérkirály birodalmába, értesd a botod végét az egérkirály melléhez, s meglásd, ibolya fakad a botból, beborítja az egészet még a hideg télben is. Legalább viszel tőlünk valami emléket, s ezenkívül még valamit.
Mielőtt a kisegér végigmondta volna, megérintette a hurkapecek vándorbottal felséges királya mellét, s kivirágzott nyomban a bot, gyönyörű ibolyák fakadtak rajta, s olyan bódítóan illatoztak, hogy az egérkirály nyomban megparancsolta: azok az egerek, akik a legközelebb vannak a tűzhelyhez, dugják a tűzbe a farkukat, hadd legyen egy kis égett szag is, mert az ibolyaillat nem becsületes egérorrnak való.
- És mi az a "még valami", amit említettél? - kérdezte aztán a király.
- Az bizony nem más, mint amit "kirobbanó sikernek" szoktak nevezni - felelte az egérhajadon, s azzal megfordította a hurkapálcikát. Egy csapásra eltűnt róla a sok ibolya, a kisegér úgy tartotta, mint a karmesterek a pálcájukat. - Az ibolya, mondta nekem a tündér, csak szemnek való, az orrnak meg a tapintószerveknek. A fülnek meg az ízlésnek is kell ám valami! - És az egérhajadon meglendítette a karmesteri pálcát. Micsoda zenekar harsant fel! Nem olyan muzsika volt az, mint az erdei tündérek ünnepén, nem bizony, hanem igazi konyhazene, egérfülnek kedves. Óriási zűrzavar kerekedett. Mintha hirtelen szél kavarta volna meg a fövő ételeket, mintha valamennyi fazék meg lábas egyszerre forrt volna; a rézüst volt a dob, a tűzpiszkáló a dobverő. Aztán egyszer csak csend támadt, csak a teafőző duruzsolása hallatszott, de olyan különösen, hogy nem lehetett tudni, kezdi-e vagy végzi; rákezdte a kisfazék, rákezdte a nagyfazék, fortyogott, zuborgott valamennyi edény, egymás szavába vágva, összevissza, mintha elment volna a sütnivalójuk. És a kisegér egyre vadabbul dirigálta az ütemet, egyre vadabbul fortyogtak a fazekak, mindjárt-mindjárt kifut belőlük az étel. Csak úgy zúgott a tűzhely kéménye - juj! A végén már kibírhatatlan volt a lárma, s a kisegér elejtette a karmesteri pálcát.
- Ez a leves ugyan nehezen készült el - mondta az egérkirály. - De remélem, most már tálalják.
- Bizony nem. Eddig ért csak a tudományom - felelte az egérhajadon, és mély, udvari bókot vágott.
- Csak eddig? - kérdezte csalódottan a király. - Akkor hát halljuk a második hajadont.
|