– Intézd el, hogy én is veletek tarthassak! Ez nagyon tetszett a farkasnak, azért hát így szólt: – A nyuszinak is velünk kell jönnie! – s azzal végigsimogatta a kis nyúl pofácskáját. – Igen ám – mondta a medve -, de mindenkinek, aki a Margit-napi vásárra megy, kell, hogy legyen valamiféle mestersége. Hát mi mit mondunk, hogy kik vagyunk? – Hát ez aztán igazán egyszerű – mondta a farkas. – Azt mondjuk majd, hogy diákok vagyunk. Te énekled a basszust, a róka az altot, a nyuszi meg a szopránt, én meg leszek a kántor, aki a dallamot vezeti, és a kórust dirigálja! Amikor már mindent jól meghánytak-vetettek, mindegyikük kikefélte szépen a bundáját – mert a Margit-napi vásáron csak tiszta bundával szabad megjelenni -, s azzal fölkerekedtek. Ahhoz azonban nem volt bátorságuk, hogy világos nappal vonuljanak be a városba, így hát megvárták, míg alkonyodni kezdett. Akkor azután halkan, lábujjhegyen beosontak a külvárosba. Úgy mentek egymás mögött, libasorban, mint ahogy Balázsfalvára szoktak vonulni a kutyák: elöl ment a farkas, utána a róka, amögött a medve, s a sort a nyúl zárta be. Mint jól tudjátok, a külvárosban van egy nagy vendégfogadó. A fogadós éppen disznót vágott, és már messziről érezték a friss kolbász illatát. – Ide bizony bemegyünk – mondta a farkas -, és jót eszünk-iszunk, mulatunk! Nem ismer itt minket senki emberfia! A rókának nem nagy kedve volt a dologhoz, és előbb alaposan fontolóra vette a helyzetet, mert szerinte mindez kissé veszélyesnek látszott: – Sógor, ne olyan hevesen! A farkas azonban egyre csak a kolbász szagát szimatolta, se látott, se hallott, és be is nyitott nyomban a fogadó ajtaján. – Jöjjenek csak! Isten hozta mindnyájukat! – köszöntötte őket a fogadós. Erre aztán mind a négyen bementek. – Frissen sült kolbászt és bort ide! De sokat! – kiabált a farkas. A pincér már hozta is. Az állatok leültek, ettek-ittak, és amint valami az asztalra került, pillanatok alatt el is tűnt a bendőjükben, a pincér nem győzött eleget hozni. Végre aztán jóllaktak. Akkor jött a fogadós a krétával, és így szólt: – Fizetni! Igen, most aztán kezdődött a baj. Egyedül a farkasnak volt bátorsága beszélni. Azt mondta: – Diákok vagyunk, és holnap majd énekelünk, azzal pénzt keresünk, és akkor fizetünk. – Hát ez mind nagyon szép – felelte a fogadós -, de addig hagyjátok itt zálogba a kabátjaitokat! A fogadós persze már akkor látta, miféle fizetők ezek a vendégek, amikor beléptek az ajtón, így aztán titokban elhívatta a szűcsmestert: – Itt van a barátom, a szűcs, ő majd segít a vetkőzésnél! Meghallva a szűcs nevét, valamennyien rémülten ugrottak fel, és az ajtóhoz rohantak, az azonban be volt zárva. A szűcs meg a fogadós most egymás után próbálták őket megfogni és megkötözni. A medve morgott, a farkas üvöltött, a róka ugatott, csak a nyúlnak akadt a torkán a szoprán hangja, mert valósággal megnémult és megmerevedett félelmében – mai napig sem nyerte vissza a hangját! -, hát ez volt aztán az éneklés! A farkas meg a róka minduntalan kicsúsztak a szűcs és a fogadós kezéből. Így hát legelőször a nyulat fogták meg, és ez annál könnyebben ment, mert a nyuszi képtelen volt elmozdulni a helyéről. Így aztán farkánál fogva a falhoz szögezték. Aztán a medvének estek neki, mert az meg öreg volt és nehézkes, neki is a farkát szögezték a falhoz. No, most azután a farkasra meg a rókára került a sor. Ezek üvöltve, ugatva ugráltak vadul ide-oda, hol az ajtóhoz, hol az ablakhoz. A farkas végső kétségbeesésében még egyszer teljes erejéből nekiugrott az ablaktáblának úgy, hogy az kiesett, s vele együtt a farkas. Egyik lába eltörött, de azért felugrott, és nagy jajgatás közepette eliszkolt. Látva azt, hogy most már szabad az út az ablakon át, a róka azon nyomban komája után ugrott. A fogadósné azonban éppen vajat akart köpülni a tejfölből, és kezében a tejfölöskanállal pont az ablaknál állt. Mikor látta, hogy a róka kifelé igyekszik, hozzácsapott a kanállal, de már csak a farka végét találta el. Ezért fehér a róka farka hegye mind a mai napig. A szűcs meg a fogadós kiszaladtak, hogy megfogják a farkast, és helyreigazítsák az ablaktáblát, nehogy a rókának is sikerüljön elmenekülni – pedig eközben a ravaszdi koma már árkon-bokron túl járt. A medve sem habozott, amint meglátta az ablaknyílást, amelyen keresztül a farkas meg a róka szerencsésen eliszkoltak. Húzta, rángatta az ablaktáblát, és addig-addig szoronkodott az ablakon át, míg zsupsz!, egyszerre csak kint volt. A farka azonban ott maradt lógva a falon! Erre aztán a nyuszinak is egyszeriben visszatért a bátorsága. Követte a medve példáját, ott hagyta a farkát a falon, és mire észbe kaptak, már szőrén-szálán eltűnt, márpedig nála sebesebben nemigen fut senki; megállás nélkül vágtázott, nem nézve sem jobbra, sem balra, míg csak az erdőbe nem ért. Mind a mai napig sem a medve, sem a nyúl nem váltotta ki a farkát, ma is ott láthatjátok még a mediási fogadóban, vagy ha ott nem, akkor a szűcsmesternél (már tudniillik annál a bizonyos mediási szűcsmesternél, ha ugyan még él, mert egy másik mediási szűcs csak rókafarkat mutogat, pedig a róka nem hagyta ott a farkát!). Azóta sem volt aztán se a medve, se a farkas, se a róka, se a nyúl sem együtt, sem külön-külön a mediási vásáron Margit-napkor. Valamennyiüknek elment tőle a kedve örökre. Még a ravasz róka úszta meg a legszerencsésebben ezt a kirándulást. Forrás: Mesélj nekem - Medvékről és vadakról