Miként tudtak kiszökni az udvarból észrevétlenül, miként jutottak túl a falu határán, azt nem tudom, csak annyit tudok, hogy együtt mentek, mendegéltek, amíg csak egy erdő széléig nem érkeztek. - No, itten sátrat verünk - mondotta a kutya -, itt aztán nyugodtan élhetünk, amíg világ a világ, örök barátságban. A malac erre annyit mondott, hogy "röf-röf", ez pedig azt jelentette, hogy "így-így". A cica annyit mondott, hogy "miau-miau", ami pontosan annyit jelentett, hogy "úgy ám". A kecske éppen annyit mondott, hogy "me-ee", ami szóról szóra annyit jelentett, hogy "bizony-bizony". Mivel ilyen szépen megegyeztek, átölelték egymást, és beléptek az erdőbe. De éppen csak hogy beléptek, mert az első lépés után eléjük toppant az erdő őre, egy bozontos farkas. És nemcsak eléjük toppant, hanem rájuk is kiáltott: - Hol az útleveletek? A fekete puli ránézett a tarka cicára, a tarka cica ránézett a rózsaszín malacra, a rózsaszín malac ránézett a fehér gidára. Mind a négynek azt kérdezte a tekintete, hogy mi fán terem, kutyaházban, disznóólban, kecskelakban vagy kemence tetején az útlevél. De felelni egyik sem tudott, nézték egymást, amiből a farkas megértett mindent. Tudta, hogy hazulról szökött világcsavargókkal van dolga. Azt is látta a farkas, hogy milyen megszeppent kis csavargók ezek, ezért aztán elhatározta, hogy megtréfálja, megijeszti őket. Elsőnek azt kérdezte: - Hová mentek tulajdonképpen? - Világot látni - feleltek egyszerre mind a négyen. - Akkor miért mentek előre, hiszen a hátatok mögött van a világ... - Mert mi az erdőt is látni akarjuk, az pedig előttünk van - felelte a pulikutya. - Azt bizony nem lehet, csak ha vámot fizettek, mert enyém az erdő! - így a farkas. - Vámot? - kérdezte a négy barát. - Azt bizony, vámot! Ha a kutya egy rőf kolbászt ád, a kecske pedig egy köcsög tejet, akkor nem csak őket, hanem a cicát s a malacot is beengedem az erdőbe. A farkas úgy tett, mintha komolyan gondolná, amit mond, de bévül persze annál jobban nevetett. És mert a négy vándor még annyit se tudott mondani, hogy mukk, újból a farkas kezdett beszélni: - Hát ide hallgassatok: elengedem a vámot, ha meg tudtok felelni három kérdésre. A pulikutya annyit hallotta már, hogy a legokosabb állat a világon, ezért aztán magabízva így felelt: - Megfelelek én nemcsak három, de tizenhárom kérdésre is! - Hát akkor felelj az elsőre - mondta a farkas, és azt kérdezte a pulitól, hogy miért folyik a patak előre és nem hátra. - Mert nem tud megfordulni! - vágta rá gondolkozás nélkül a puli. "Hű, ez nem akármilyen kutya lehet - gondolta a farkas -, ettől nehezebbet kell kérdezni!" Másodiknak azt kérdezte, hogy miért esik az eső. - Mert másképp nem tudna lejönni a földre! - felelt erre is gondolkodás nélkül a puli. Ekkor már megvakarta fejét a farkas, hogy minél nehezebb kérdést találjon ki, végül aztán feladta a harmadik kérdést, ami így szólt: - Azt mondd meg nekem, hogy hány hét a világ! Hű! Ez aztán nehéz kérdés volt. Megijedt a cica, megijedt a kecske, megijedt a kismalac, mert attól féltek, hogy erre már nem tud megfelelni okos barátjuk. Csak a puli nem ijedt meg, hanem azonmód kivágta a feleletet: - Hát azt se tudnád? Minden héttel eggyel kevesebb és eggyel több! A farkas úgy elálmélkodott ezen az okos feleleten, hogy nem is tudott volna több kérdést kitalálni. Ezért aztán így szólott: - Bemehettek az erdőbe, és ott élhettek, ameddig csak akartok. Így is történt, éjszaka már az erdő legszebb tisztásán, a tisztás legpuhább füvén aludt a négy vándor. Hogy aztán ott maradtak-e az erdőben, vagy pedig visszamentek a gazdájuk udvarára, azt én már nem tudom. Aki kíváncsi rá, ne éntőlem kérdezze, hanem olyantól, aki tudja. Forrás: Zelk Zoltán: A furfangos szaka