Felszúrom a bajuszkámra, hazahozom vacsorára, jó kedvemben vagyok éppen, ne félj, kedves feleségem! - Az bizony jó lesz! – örvendezett az incifinci asszonyka, és odaadta az öt krajcárt a szalonnára. Jól vigyázz rá incifinci uracskám, el ne veszítsd valahogy az utcán! Ne is költsd el a kocsmába, várlak haza vacsorára! Az egérke megígérte, hogy nem veszíti el a vacsora árát, el sem issza a kocsmában, azzal elindult a sarki boltba szalonnáért. Az incifinci asszonyka meg kiült a küszöbre, és úgy leste az uracskáját. Hogy jobban teljék az idő, danolgatott magában. Az én uram olyan bátor, nem ijed meg a macskától, feltűzi a bajuszára, hazahozza vacsorára. Éppen arrafelé sétált egy nagy cirmos kandúr. Meghallotta, mit danol a kisegér. „Ejha, ez már mégse tréfa, veszedelmes itt a séta!” - gondolta magában. Cirmos farkát meglengette, mint a harci lobogót – és elkezdett futni lélekszakadtából. Futott, futott kocsiúton, gyalogúton, s ahol csak meglátott egy macskát küszöbön vagy sövényen üldögélni, odakiáltott néki nagy rohantában: Gyere, pajtás, szaladj velem, nyakunkon a veszedelem! Hátam megett egész sereg, macskát űznek az egerek. Megrémültek ám a macskák, ugráltak le ész nélkül a kerítésről, sövényről, s futottak a cirmos kandúr után, mert ilyet még nem hallottak, hogy az egerek kergessék a macskákat, mióta kerek a világ. A kisegér ezalatt megvette a boltban a szalonnát, és sietett vele haza az incifinci kis feleségéhez. De amikor be akart fordulni a sarkon, jaj! Szembetalálta magát a macskasereggel. Szegény kisegérnek egyszerre inába szállt a bátorsága. Dehogyis akart ő macskát enni vacsorára! Csak azt nézte, hová bújhatna el hamarjában a rengeteg macskahad elől. De nem talált semmiféle búvóhelyet, hát csak futott toronyiránt. A macskák meg egyből vérszemet kaptak. - Hát ez az a harcias kisegér? Ez akar megenni minket vacsorára? Nosza, érjük csak utol, kifordítjuk őt a bundájából! – és a kisegér után vetették magukat, mert szégyellték már, hogy megijedtek egy ilyen incifinci kisegértől. Így futottak végig az utcán, végig a falun, az országúton végestelen végig: elől az incifinci kisegér, utána a nagy cirmos kandúr, a kandúr nyomában az egész macskaármándia: fehérek, feketeék, tarkák, vörösek, cirmosak, fótkásak és kendermagosak. Akkora port vertek, egy lovashadsereg se nagyobbat. Futott, futott a szegény kisegér, s amikor már éppen kifogyott a szusz belőle, elérkezett a nagy Óperenciás-tengerhez. - Jaj, mi lesz már most velem? – sírdogált az incifinci kisegér. - Úszni nem tudok, repülni sem tudok, mindjárt utolérnek a macskák és kifordítanak a bundácskámból! Jaj, miből veszek magamnak ilyen szép bundácskát, amikor az utolsó pénzemet elköltöttem szalonnára! Ahogy ott pityegett az incifinci kisegér, egyszer csak megpillantott a tengerparti fövényen egy ócska kalapot. Egy lyukas kalapot az Óperenciás-tenger partján! Nem sokat tűnődött, miképp kerülhetett oda, kidobták vagy elvesztették, azt se bánta, ki kalapja, huss! Besurrant a kalap alá. Éppen jókor, mert épp akkor ért oda a nagy cirmos kandúr, nyomában a sok éhes macska. Mert szörnyen kiéheztek a nagy szaladásban. De a kisegér is jól megéhezett a nagy ijedelemben. Már nem törődött a veszedelemmel, elővett a szalonnáját, kettőbe vágta a bugylibicskájával, s nekilátott csak így kenyér nélkül. A macskák meg ott sündörögtek a lyukas kalap körül, és tanakodtak, hogyan férhetnének hozzá a kisegérhez. Hát ahogy ott sündörögnek, tanakodnak, hallják ám, hogy mit beszél a kisegér a kalap alatt: Egyik felét most megeszem, a többit meg hazaviszem; Nem kell kenyér, se saláta, jó lesz így is vacsorára! Meghallják a macskák, összenéznek. - No, már ennek fele se tréfa! – s a félénkebbek gyorsan kereket oldottak. A bátrabbak is hátrébb húzódtak, úgy füleltek, mit is mond a kisegér a kalap alatt. A kisegér hamar elintézte a maga porcióját, de még mindig éhes volt, hát elővette a maradék szalonnát is, és eszegetni kezdte, közben ezt mondogatta magában: Megettem az egyik felét, fél fogamra se volt elég. Hadd jöjjön a másik fele, ne legyen több gondom vele! - Még csak ez hiányzik! – kiáltotta el magát a nagy cirmos kandúr. - De attól fokhagymás az orrod pajtikám! – Azzal félárbocra eresztette szép cirmos farkát, és elinalt, mintha ott se lett volna. A többi macska meg, fehérek, feketék, tarkák, vörösek, cirmosok, fótkásak és kendermagosak, mind szétszaladt a szélrózsa minden irányába. Egy se akart az egérke vacsorája lenni. Az incifinci kisegér meg kibújt szépecskén a kalap alól, és elindult hazafelé az incifinci kis felségéhez. A szegényke még mindig a küszöbön üldögélt, várta haza a párocskáját a szalonnával. Volt nagy vígság, örvendezés, csókolózás, ölelkezés. Mikor aztán jól kiörvendezték magukat, eszébe jutott az egérasszonykának: - Jaj, édes párocskám, de megéheztem a hosszú várakozásban! Itt az ideje, hogy asztalhoz üljünk. Hová is tetted azt a szalonnát? Jaj, galambom, édes mézem, incifinci feleségem. Megéheztem a csatában: mind megettem vacsorára. - Egy morzsácskát se hoztál haza? – kérdezte az asszonyka, és egy icipicit elszomorodott, akármilyen büszke is volt a hős uracskájára.De nem sokáig szomorkodott, mert a párja megvigasztalta: - Sose búsulj, édes feleségem! Örülj inkább, hogy épségben hazahoztam a bundácskámat, mert bizony könnyen ott is hagyhattam volna. - Az igaz – hagyta rá az asszonyka -, de azért legalább egy kis szalonnabőrkét hozhattál volna. Erre már nem felelt semmit a harcias kisegér, mert hiszen igaza volt az asszonykájának, egy kis szalonnabőrkét azért hozhatott volna.  Forrás: Petrolay Margit: A szél nótája