Mamuska első pillantásra megfogott, és nem ereszt. Gondolatban rögtön odafészkelte már magát Mamó, és A hálás virág nagymamája mellé. Pörgetem előről hátra, hátulról előre, a szövegbe még nem tudom beleásni magam, de hazáig csak tudok várni. Mamuskát lerakom, hisz most más dolgunk van, de egy pillanat múlva a kezemben van megint, pereg a grafitszín varázslat. Végül az ölemben köt ki, szorongatom, simogatom, Mamuska nem ereszt. Mamuskát nem eresztem. Aztán csak nem tudok várni hazáig, a négyes villamoson meg elered a könnyem. Nem is annyira Mamuska halálát siratom, inkább azt könnyezem meg, hogy a búcsú ilyen szép is lehet.   Egy kislány emlékezik a nagymamájára. De ezek nem pusztán emlékképek, inkább utániratok, feldolgozások, a halál feldolgozásának folyamata, ahogyan végbemegy a gyermeki lélekben. Mamuska a halála után is jelen van. Az unokájával dobálja a kavicsokat a pinceablakon át, és akárcsak a gyerekek, ő is hallgatózik, hogy csobban-e vagy koppan-e odalent. Ahogyan a nagymama jelen van a halála utáni történésekben, úgy van jelen a még meg sem született unoka, a nagymama régmúltjában. Képzelet és valóság összeér, a gyermekek még ösztönösen tudják, hogy a halál nem választ el, csak a felejtés.   A kislány pedig nem hogy nem felejt, de még a valóság kereteit is addig-addig tágítja, hogy a két képzeletbeli barátja mellé a nagymamája emléke is mindenhová beférjen. Az emlékezés azonban cseppet sem fájdalmas, vagy szomorú. Az emlékfoszlányok elegyednek a gyermeki játékkal, Mamuska életének töredékei egy fantáziavilágban íródnak újra. Nagymama a vőlegényvásáron választ magának férjet, a zsebkendőnyi kert pedig akkorára duzzad, hogy el lehet benne veszni az embermagas liliomok és az óriási töklevelek rejtekében. Sosem ismertem a töklevél alatt lapuló kislányt, de hatévesen ugyanúgy éreztem a földnek azt a bizonyos gombaszagát, sötétszagát és könnyszagát, hallottam ugyanazt a nagy-nagy csendet, mint ő, amikor meghalt a nagyapám.  Mamuska búcsúztatásánál jelen vannak a képzeletbeli barátok, az állatok, a természet, az egész világmindenség: “ott volt a nap, a hold, meg az összes csillag, és illatos almák potyogtak az égből.” Aztán “hirtelen nagy-nagy csend lett”, a világ egy pillanatra megdermedt, megállt a körforgás. Az egész mindenség búcsúzott így Mamuskától, hogy aztán újra életre kelhessen minden. Ennél szebben, és természetesebben feldolgozni a szerettünk halálát azt hiszem nemigen lehet.  A grafitnak súlya van, a képek tömörek és sűrűek, a könyv vége felé már burjánzó indák, növénykacsok tekerednek mindenhol. Akárcsak az emlékek, itt egytől egyig fekete-fehér minden. A képek azonban korántsem nyomasztóak, a tömörséget a letisztult stílus, a technika egyszerűsége és a gyermeki látásmód játékossága ellentpontozza. Szélsőséges minőségek megjelenésének vagyunk tanúi: a hatás egyszerre nyugodt és dinamikus, ahogyan az élet keveredik az elmúlással a szövegben.