Bagoddy Laura   Nem tagadom, hogy a kedvenc pagonyos szerzőim közé tartozik Harcos Bálint. Eredetiek, végtelenül kedvesek, kellemesen humorosak a történetei, és nagyon erősen érződik bennük az író személyisége. Amikor a meséit olvasom, az ő hangján szólalnak meg a fejemben. Rendkívül megnyugtató a hangszíne, amivel a gyerekekhez szól. Minden mondata mögött érződik az a koncentrált figyelem, amivel magával ragadja a kicsiket. Úgy képzelem, hogy mesekönyvíróvá is a saját gyermekei tették, mert azokhoz a történetekhez, amiket kitalál, szükség van sok-sok meghitt mesélős órára, amikor a csillogó szemű kislánya és kisfia inspirálja újabb és újabb szereplők, humoros, kedves vagy tanulságos történések kitalálására.  Így születhetett a Petya és Tulipán vagy Szofi dacmeséi, és így szedhette rímbe A boszorkánycicát is, és most a legújabb könyvét, a Dorka és az elgurult gombot is egész biztosan a gyerekei ihlették. Harcos Bálint meséi kicsit olyanok, mintha olyan apukák helyett is mesélne, akiknek estelente nem jutnak eszébe olyan könnyedén a mesés gondolatok, akik nehezen tudják maguk mögött hagyni a napi történéseket, a munka meg a teendők még ott zakatolnak a fejükben, eltorlaszolva a fantázia útját. Olyankor hálásan veszik kezükbe Harcos Bálint könyveit, és mesélik álomba a gyerekeiket. Ez a most megjelent könyv különösen az esti együttlétekre koncentrál. A könyvben található három mese olyan, mintha álom és valóság határán lebegne. Minden történet valóságosan indul, aztán mintha elnehezülnének a pillák, szépen lassan átkerülünk az álom birodalmába. A hétköznapi dolgok az álomban folytatódva keverednek össze csodás történésekké. Az első mesében Dorka elveszti babájának azt a gombját, ami segít az elalvásban. Rájön, hogy valahol hazafelé, az utcán hagyhatta el. Elindul hát babájával a karjában, és kisétál a késő esti utcára, ahol eddig még sosem járt. A történet úgy mesél a félelem leküzdéséről, hogy nem kell közben félni. A mese folyamán Dorka fára mászik, hollóháton repül, bekopog egy vadidegen nénihez, és szembenéz azzal a kőoroszlánnal is, akitől a legeslegjobban fél, pedig egyáltalán nem kellene. Csupa kedvesség, barátságosság kíséri az útján. A második mesének egy kisfiú, Mirkó a főhőse. Egy kedves, befelé figyelő fiúcska, akinek legjobb barátja egy kicsi bagoly. Vele játszik, beszélget, és neki mesél esténként. Egyetlen bánata, hogy a bagoly szeme mindig csukva van. Nagyon vágyik rá, hogy egyszer a szemébe nézhessen, hogy lássa az állat tekintetét. Ezért megpróbálja érdekes helyekre vinni, hogy felkeltse a kíváncsiságát, hátha kukucskálásra bírja. De hiába viszi el az iskolába, az állatkerti madárházba vagy a baglyos könyvtárba, a madár nem nyitja ki a szemét. Még akkor sem, amikor a játszótéren egy kisfiú megdobja kaviccsal, és Mirkónak kell megvédenie. És este, mikor Mirkó mesélni kezd, álompor kering a levegőben... A harmadik mesében egy testvérpár, Ábel és Panni varázslatos álmában vehetünk részt. A gyerekek minden évben egy vadregényes házikóban töltik a nyarat. A házikót hatalmas kert, igazi vadon veszi körül, és még egy kis pele is hozzájuk szegődik. Ám egy reggel az állat kalitkáját nyitva találják, és a pele eltűnik. Nagyon szeretik a kis állatkát a gyerekek, így később is sokat emlegetik. A következő nyáron egy nehezen elalvós éjszakán is a kis pelére gondolnak épp, mígnem összemosódik minden, és máris egy padlásátjáróban találják magukat, ahol beszélő állatokkal, egérrel, denevérrel, galambokkal, pókokkal találkoznak, akik végül elvezetik őket kedvencükhöz. A varázsos mesék csodálatos illusztrációval egészülnek ki. Szimonidész Hajnalka rajzait önmagukban is öröm nézegetni. Művészi képeskönyv született, melyben a szavak és a képes egymással karöltve készítik elő az elalvást, együtt szövögetve az álmok fonalát.