Galgóczi Tamás

Barátom, Bonca

Varga Katalin Bonca-történeteiből nem csupán a Boncaság mibenlétéről kapunk első kézből származó információt (elvégre az egyik mesélőnk, Bence volt a fogalom megalkotója, sőt mi több, az első Bonca keresztapja is), hanem néhány különös tervről is. Minderre meglehetősen közvetlen hangvételben kerül sor, amire példának az alábbi sorokat idézem:

„– Ó, te dolgozol is? Ez nagyszerű!
– Hát persze. Munka nélkül szomorú lenne az élet. A munka öröm.
– Ismerek egy öregasszonyt. Panaszkodott, hogy sok dolga van, s mindenre csak maga van. De nem engedte meg, hogy segítsek.
– És nem szeret énekelni, olvasni – bólintott az öregember.
– Ismered? – csodálkozott a kisfiú.
Az öregember megrázta a fejét. Aztán így folytatta:
– Vannak emberek, akiknek a lelkük vak.”

A szövegben szereplő kisfiú, Bence egyedül van és unatkozik. Ezért aztán képzeletbeli állatokkal népesíti be a parkot, amelyeket a Nagy Vadász (vagyis ő maga) kedvére hajkurászhat, vagy ha olyan kedve van, meggyógyíthat. Oroszlánüldözés közben találkozik miszter Doolittle-tal, aki éppen tigrist sétáltat. Az első pillanattól kezdve pompásan megértik egymást, és a délután hamar elszalad. Megbeszélik a másnapi találkát, de Bence hiába várakozik barátjára, az csak nem jön. Ezért aztán elkezdi keresni.

Keresi a parkban, keresi a telefonkönyvben, keresi az utcán, de Bonca (mivel a valódi nevét nem ismeri, ezen a néven gondol rá) nem kerül elő. Kutatás közben számos felnőttel és gyerekkel ismerkedik meg, akik között kedvesek és ellenszenvesek, barátságosak és undok alakok egyaránt vannak.

Teszi mindezt olyan magától értetődő természetességgel, amelyre mi felnőttek már csak ritkán vagyunk képesek. Pedig ha időnként megállnánk, és amúgy őszintén rácsodálkoznánk a dolgokra, olyan élményekben lenne részünk, amikben csak egy Boncának lehet. Csodálatos történet, amely életkortól függetlenül alaposan felkavarja az olvasót.

Forrás: ekultura.hu

Úgy utálta még a gondolatát is, hogy neki valahol él az apja, de az az alak már idestova hét éve a lábát se tette be hozzájuk. Van másik családja, másik felesége, a Betti, másik három gyereke, azokról kell gondoskodnia, azokat kell szeretnie. Nóra már nagylány, kilenc éves is elmúlt. Szinte nem is emlékszik az apjára. Csak azt tudja, amit a nagyi mesélt, hogy egy szemét, felelőtlen, hitvány gazember. Nem kellene foglalkozni vele. Nem lenne szabad… de most hogy meghalt a nagyi… Nóra az ablaküveg árny-Mirandáját irigyli, de nagyon, azt a vasárnapi Mirandát. Ő legalább ismeri az apját. Minden vasárnap kijárnak, hol cukrászdába, hol a vidámparkba, jókat nevetgélnek együtt és Miranda mesél, elmeséli az életét, az igazi életét.

A körülötte élők nem értik, nem ismerik sem őt, sem Mirandát. A festő egész álló nap csak azokkal a hülye paradicsommadarakkal van elfoglalva, Tóni bácsi a kosarait babrálja, a fiuk meg, ezek a minden lébe kanál, utálatos fiuk csak kellemetlenkedni tudnak. És boncáskodni.

Varga Katalin[1] meseregényében Nóra sok viszontagságon kell átküzdje magát, mire megérti, hogy igaz barátok nélkül rém unalmas az élet. A nagyvadász aliász Bence, Mr Doolittle vagyis Andris, Smithné Magdi, a festő és Tóni bácsi is minden boncaságukat bevetik mire Nóra végre az igazi énjévé, azaz vasárnapi Mirandává szelídül.