Hintafa blog   A kislány imád a figyelem fókuszában lenni. Élénk fantáziájának köszönhetően új és időnként alig hihető történetekkel szédíti döbbent hallgatóságát. Természetesen mindegyik fantáziában Arika a legek legje: a legbátrabb, a leghősiesebb, a legszebb, a legokosabb, a legszerencsésebb, a legkülönlegesebb. Az sem zavarja, ha a felnőttek rápirítanak, vagy ha az osztálytársak előtt majdnem lebukik.   Arika először csak egészen halkan mesél a dúsgazdag svájci rokonokról, akiknek fényűző birtokuk van, moziteremmel, saját vidámparkkal,  miegymással. Ezek a drága emberek pedig meghívták őt nyárra a kacsalábon forgó álompalotájukba, ahová egyik közeli barátját is magával viheti. Hetekig húzódik a versengés Arika kegyeiért. Mindenki vele szeretné tölteni a szabadidejét, legféltetettebb matricáikat és egyéb kincseket ajándékoznak neki barátsága reményében. Az eleinte vonzónak tűnő népszerűség hamarosan teherré válik. Az osztályban uralkodó túlfűtött várakozás izgalma feltűnik a tanító néninek is, és kipukkan a svájci nyaralás szivárványos fantáziabuborékja. A kislány egy csapásra az osztály számkivetettjévé válik. Az osztálytársak minden reménye megkeseredik, csalódottságukat Arika csúfolásában, gúnyolásában vezetik le. Végül Rita néni áll elő a mentő ötlettel. Ahelyett, hogy Arika fantáziáját korlátoznák, inkább tereljék hasznos mederbe: írjon színdarabot az osztály számára. Innentől már csak ügyes szervezés kérdése, na meg egy kihívásokat szerető nagynéni szükséges, és egy sarazós-cserenyemag-köpködős koranyári délutánon helyreáll az egyensúly az osztálytársak között. Csuda Gábortól pedig még egy koronát is kap. Persze, hiszen saját belső királyságában tényleg mindenki uralkodó, s mint ilyen viselkedjék is eszerint.   Az első tanulsággal a történet azon része szolgál, amikor a szülők próbálnak meg rájönni a kislány motivációira. A válasz annyira egyértelmű, hogy valószínűleg ezért nem gondol erre egyik felnőtt sem. Arika a szülői mintát másolja. Anyut, aki mindig arról érdeklődik, hogy a többiek dolgozata milyen lett. Aput, aki sokszor mondogatja, hogy a főnökénél mennyivel  jobban meg tudott volna oldani egy problémát. A hab a tortán persze a nagynéni, aki mindig arról érdeklődik, hogy miben jeleskedik Arika, de valójában csak arra vár, hogy lemondó szájbiggyesztéssel vegye tudomásul "hiányosságait".   Kertész Erzsi újra remek arányérzékkel mesél. Érzelmeink húrjait finoman pengeti, humorérzékünk bizsereg és mindeközben várakozásteljes izgalommal követjük a történet kibontakozását. Bölcsen, dorgálás nélkül tartja az olvasó és remélhetőleg a figyelő felnőttek elé azt a bizonyos görbe tükröt, miközben megmosolyogtatnak Arika egyre cifrább kalandjai. A szerző kis főhősnőjének tévelygését elnéző szeretettel mutatja be, így az olvasó akaratlanul  is drukkol neki. Persze tudjuk, hogy Arika "módszere" nem a legszerencsésebb, ám az elszántság, tettrekészség és találékonyság, amivel a kislány a saját fantáziáit a gyanakvó külvilággal szemben védi, igazán hősies. Vélhetőleg nem ismer lehetetlent, legyen az a berendezés rózsaszínné varázslása, vagy bármely bonyodalom. Azt hiszem Rita néni egyet értene velem, hogy nagy jövő vár még erre a kislányra.     Zólya Andrea Csilla „szeressetek úgy, ahogy vagyok”   Göröngyös Úti Iskola második része folytatja a 2/b osztály tanulóinak eseményeit, ezúttal egy kislány, Arika kerül a középpontba, az ő történetén keresztül szembesülünk azzal, hogy a csodák köztünk vannak, még ha időnként nem akkor és nem is úgy, ahogy elsőre elképzelnénk vagy szeretnénk. A kötet tizennégy fejezete hat, fordulatokban és meglepetésekben gazdag epizódot emel ki a főszereplő lány életéből, amelyek remekül szemléltetik Arika már-már határokat nem ismerő képzelőerejét. Így válik a kislány fogorvosnál tett látogatása a fogorvost a nyálszívó szörnytől megmentő hősies akciójelenetté, amivel Klári nénit hökkentheti meg. Hatásosan tromfol rá az osztálytársnői pink és rózsaszín hódolatára azzal, ahogy a legapróbb részletekig valóságosként meséli el, hogy otthon mindent a radiátoroktól a ruhacsipeszekig rózsaszínűre cseréltek, nem kis irigységet váltva ki a többi lányból. Hasonló lelkesedéssel igyekszik a mindent mindenkinél jobban tudó nagynénitől, Amália nénitől megvédeni anyját és egyben a csodásabbnál csodásabb, elképzelt sikereivel lehengerelni a kellemetlennek számító rokont. Anyukája barátnőjének hároméves kisfiának, Mucusnak is újra és újra megújuló erővel próbál a kedvében járni. Továbbtetézi e korábbi történeteket, amikor az osztálytársait és az 5/a-s, modellként már befutott, az iskola legismertebb tanulóját, a szép Bellát is túllicitálva ecseteli a többieknek, hogyan fedezte fel őt is az egyik bevásárlóközpontban egy modellügynökség. E sorozat a tetőfokát Heidi néni és Franz bácsi, a gazdag svájci rokonok nyári vakációs meghíváshírében éri el, amikor az iskolában e történetek a mesélőjükről le is válva, önálló életet kezdenek élni, kikerülhetetlenné téve Arika lebukását. E hat történetet a nagyotmondáson túl elsősorban Arika másokkal szemben elhatalmasodó megfelelési vágya tartja össze. Megfelelni anyának, apának, az osztálytársaknak és mindenkinek. Arika jó szándéka ellenére ezek a jelenetek többnyire mindannyiszor visszásan sülnek el, így szembe kell néznie a kérdésekkel, hogy csakugyan meg lehet egyszerre felelni mindenkinek és valóban azzal lehet elnyerni mások figyelmét, tiszteletét, barátságát és szeretetét, hogy mások feltételezett elvárásait és kívánságait igyekszik teljesíteni? Ezen a ponton fontos kitérni arra is, hogy a korábban kialakított sztereotípiák hogyan alakítják át és (de)formálják a kapcsolatokat és a történések irányát. Amália nénivel való találkozások jól példázzák ennek visszásságait és „ajándékait”: elsőre egy kellemetlen, mindenbe az orrát beleütő rokonként látjuk a nagynénit, akit – Arika elképzelése szerint – különféle jól hangzó siker hírével kell lenyűgözni és lehengerelni, hogy elviselhető legyen a látogatása. A második találkozáson viszont Arika és anya kiesnek a szerepükből, nincs sem erejük, sem idejük a korábbi megfelelős játszmát játszani, így viszont megismerhetik Amália néni másféle oldalait is, aki ezek jegyében könnyedén nyerné a vicces és jófej nagynénik versenyét, ha lenne ilyen. Mindez kialakulásában közrejátszik, hogy Arika anyukája Amália néni látogatásaikor sem meri soha elmondani, ha valamivel nem ért egyet vagy kellemetlen a számára, mindent magába folyt, hogy ne sértse meg a vendéget. Arika viszont tisztán átlátja ilyenkor anyukája szenvedését: „anya ahelyett, hogy szintén elmondta volna, hogy mi a baj Amália nénivel, inkább lenyelte a szavakat, amitől aztán a látogatás végére mindig megfájdult a gyomra. Arika szerint a lenyelt szavak birizgálták a gyomrát”. (23.) A kislány ezért érzi kötelességének kisegíteni az anyukáját e kellemetlen helyzetekből azzal, hogy az idegesítő nagynénit jól hangzó mondatokkal és hírekkel nyűgözze le. „Azóta én takarítok és mosogatok. Igyekszem annyi terhet levenni édesanyám válláról, amennyit csak tudok! Arika ezt valami régi könyvben olvasta, de úgy vélte, ez a mondat a mai napig működhet. Tényleg működött. Anya alig hallhatóan felnyögött, Amália néni meg már csak hápogni tudott.” – láthatjuk Arika fáradhatatlan igyekezetének hatását. (27-28.) S mivel ezekben a helyzetekben nem alakul ki köztük valódi párbeszéd, amikor őszinték lehetnének egymáshoz, Amália néni is és ők is megmaradnak a korábbi szerepükben. Ez változik meg, amikor nincs idejük a korábban megszokott módon körbeugrálni a nagynénit, másként viszonyulnak hozzá, így meg is tapasztalhatják a változást, Amália néni humorossá, játékossá, figyelmessé és igen szórakoztatóvá válik, aki az osztálytársakat is leveszi a lábukról. Ez a fordulat jól szemlélteti, hogy időről-időre érdemes felülvizsgálni a korábban segítő sztereotípiáikat is, mert csak így van esély az emberekkel való kapcsolatok megújítására és mások valódi megismerésére. Ugyanakkor azzal is szembesülnie kell a családnak, mennyire rossz iránymutató Arika anyukájának kettőssége: hiszen ő az, aki nem szeretné megbántani sem Amália nénit, sem a barátnőjét, sem annak kisfiát, miközben a lánya látja rajta, szenved és teher neki sok helyzet, amit elvállal. Ezzel nemcsak, hogy gyakran hozza magukat kellemetlen helyzetbe puszta megfelelésvágyból és kedveskedésből, hanem ezt a mintát is mutatja Arikának. Például ezért adatja ajándékba a lányával annak egyik korábbról még mindig becsben tartott játékát Mucusnak, miközben mantrázza, hogy a vendég szent és semmivel nem szabad megbántani. Arika ösztönösen fordítja át e szüleitől látott kettősséget és szerepjátékokat egy olyan játékba, ahol végtelen számú képzeletbeli világot teremthet, amelyekben neki már nem kell alulmaradnia vagy áldozatnak lennie, ahogy az anyukájának otthon vagy az apukájának a munkahelyén. Eközben mindenki tudja Arikáról, hogy hajlamos túlozni és nagyot mondani, így könyveli el a családja és az iskolában az osztálytársai is. S ebben fontos szerepet kap a kislány környezete is, nemcsak azért mert sokszor e történeteknek köszönhetően figyelnek a kislányra, hanem mert olykor a körülötte élők is szívesen ringatnák magukat azokban az álmokban, amelyeket Arika eléjük varázsol. Jó példa erre az osztálytársak előtt fokozatosan, a legapróbb részletekbe menően körvonalazódó vidámparkszerű birtoka az elképzelt gazdag svájci rokonoknak. Tulajdonképpen az összes osztálytársat (sőt, az egész iskolát) beszippantja ez a mesevilág, így például Trixit is, aki „mindenképpen hinni akart ebben a megvalósult álomvilágban. És még többen is így voltak vele” – tudjuk meg ennek az epizódnak az elején. (66.) Finom érzékkel és játékos könnyedséggel navigál Kertész Erzsi gyereket, felnőttet egyaránt a legösszetettebb érzelmek és kapcsolatok fordulatokkal teljes, szövevényes ösvényein. E történetek ábrázolása több síkon játszódik, ezáltal nemcsak abba segítenek belelátni, hogy sokszor hol és mennyire változatos módon csúszhatnak félre a dolgaink, kapcsolataink akár otthon a családban, akár az iskolában, hanem megoldási sémákat is mutatnak, amelyek olykor segítségként is szolgálhatnak. Kiemelhető itt például az, ahogy a szerző a Göröngyös Úti Iskola mindkét részében rámutat a közös cselekvés és közös élmény jelentőségére. Szembesülhetünk azzal, mennyire fontossá válik Csuda Gábor elfogadásában, hogy a szülinapi kekszgombócait nemcsak közösen fogyaszthatja el az osztály, hanem előtte együtt gyúrhatják újra. Így tapasztalhatják meg a gyerekek először, hogy Gábor nem csak furcsa, hanem vicces, kedves és jószívű is. Hasonlóan kulcsfontosságú jelenet Arika esetében az Amália néni által kiprovokált cseresznyemagköpő-verseny az osztálytársakkal és a közös sárdagonya Arikáék kertjében. Úgyszintén lényeges, ahogy a szerző a felnőttek szerepét ábrázolja. Míg az első kötetben Csuda Gábor szüleiről szinte semmit sem tudunk meg, a tanárok igyekezete pedig nagyrészt kimerül az iskolai normáknak való megfelelésben és a kötelességeik letudásában. Gábornak így egyedül kell legyőznie a nehézségeket és megtalálni a helyét az osztályban. Ebből a szempontból szemlélve Arika történetét, szembeötlő a kontraszt a két kötet között, itt már nemcsak a hiány révén láthatjuk, mennyire fontos a szülők, a család és a tanárok támogatása és együttműködése a problémák leküzdésekor. Fontos az is, ahogy Kertész Erzsi ezen a ponton rámutat arra is, hogy vannak helyzetek, amikor a szülőknek és az osztályfőnöknek nincs és nem is lehet előre gyártott terve a segítségnyújtásra. Számukra szintén nélkülözhetetlen a tanulási folyamat, ahogy a legapróbb jelekre is gondosan figyelve, megértéssel és türelemmel találnak rá azokra az ötletekre, melyek révén képessé válnak a valódi segítségnyújtásra. Így Amália néni mellett felettébb kellemes meglepetés Rita néninek, az osztályfőnöknek a ténykedése, hogy az osztályban újra helyreállhasson a rend és az igazi jókedv, s Arika csodás képzelete is megfelelő mederben bontakozhasson tovább. (3) Ne parázz!>> VISSZA A PROBLÉMA-ORIENTÁLT KÖNYVHÖZ>> vissza a sorozathoz