Mitől olyan jó egy kalandregény? - Teszem fel a kérdést, amikor alapos és tudatos olvasóként elfeledkezem arról, hogy minden egyes szót, mondatot és bekezdést teljes mélységében, lassan és alaposan megemésszek. Amikor csak úgy szaladnak az ujjaim között a lapok, és azon kapom magam, hogy már megint "átfutottam" vagy ötven oldalon és egy csomó dologra nem is figyeltem.  Nos, ha ez a tapasztalat egyáltalán nincs meg, pedig elvileg "kalandregényt" olvasol, akkor valószínűleg elég gyenge próbálkozással van dolgod. Mivel én szeretek minden beszippantható és megélhető részletet megtapasztalni egy szövegben, iszonyatosan igyekszem lassan és alaposan olvasni. De a Pantherát egyszerűen nem lehetett lassan olvasni. Csak faltam és faltam, aztán, amikor rajta kaptam magam, boldogan lapoztam vissza ötven oldalt. És mondanom sem kell, megannyi különleges zugát fedeztem fel a szövegnek. Most, hogy körülbelül tízszer olvastam, és még mindig teljesen bele vagyok habarodva, úgy gondolom, bátorsággal állíthatom, hogy ez tényleg egy jó kalandregény! Na, de mitől jó egy könyv? Erre a kérdésre, ahány olvasó, annyi válasz lehetséges. Attól függ, hogy ki milyen szövegekre bukik. A Panthera műfaját tekintve ízig-vérig ifjúsági kalandregény, ami, ha a kaland kontextusát is figyelembe vesszük elég komoly lételméleti kérdéseket boncolgat a maga nyelvén.  Egy jó ifjúsági kalandregényhez biztos, hogy kell legalább egy jó ifjúsági karakter. Ebben a könyvben pedig hat is van! Három lány és három fiú, úgyhogy az azonosulni vágyók bőven válogathatnak, esetleg váltogathatnak, mert mind megélhető, szuperül, teljes mélységeiben megrajzolt személyiség. Én már rosszul érzem magam, ha arra gondolok, hogy nem is élnek. Olyan, mintha én ölném meg őket. Mert a könyvet olvasva bizony nagyon is hiteles, létező karaktereket kaptam, és eléggé megkedveltem őket, úgyhogy (most) nem is folytatom a kivesézésüket, mert irtó tapintatlan lenne. Aztán kell egy jó kis kaland. Na, abból itt bőven adódik. Azt hittem, hogy egy ilyen egyszerű kis kalandregény dramaturgiája nem nagyon tud kifogni rajtam, de meg kell, hogy valljam, iszonyat ügyesen van felépítve. Minden fejezet óriási meglepetéseket és fordulatokat tartogat. Erre nem számítottam... Ráadásul az elbeszélő, aki az egyik srác a mászócsapatból, Kismukk nagyon nagyon cseles. Persze még gyerek, nem tud mindent a világról (nem mintha a felnőttek sokkal többet tudnának, ez a regényből is kiderült számomra) de a korához képest elég tájékozott, ráadásul gyorsan vág az esze és elég érzékeny is a körülötte élőkre. Éppen csak ő nem hiszi el magáról azt a sok szuper dolgot, ami eléggé megnehezíti a mászást. Szóval,Kismukk szemszögéből olvassuk a kalandot (mert bizony, útinaplót is készített, amit persze élőbeszéd szerűen folyamatosan kiegészít), ami egy cseppet... nos, hihetetlen. Pedig egy tizenéves gyerektől azért meglepő, hogy össze-vissza fantáziáljon... Szóval, Kismukk (akiről amúgy azt kell még tudni, hogy tényleg kicsi, tehát alacsony, vékony, és nem szokott megmukkanni sem, ellenben írásban és rajzolásban elég jó) szerint be lettek zárva az osztálytársaival (barátoknak a kaland kezdetén egyáltalán nem mondanám őket)egy hógömbbe. Illetve egy összezsugorított hegybe, amit üvegbúra fed. Na, igen, ez alapból elég meredek, hát még a folytatás: ezt a hegyet egy kincsvadász Meredek John kicsinyítette le és lopta el, aki mászótanfolyamot hirdetett a suliban. Az erre jelentkező ártatlan gyerekekkel (akiket szintén összezsugorított) pedig meg szeretné mászatni a hegyet, hogy megszerezzék neki a (nem is akármilyen, hanem komoly energiákkal bíró) kincset. Ehhez pedig fogja a mászótanfolyam lelkes kis vendégeit, és lekicsinyíti őket, aztán mehetnek a helynek fel a búra alatt. Igen ám, de ezt a hegyet még soha senki nem mászta meg, sőt megannyi legenda, tudományos és áltudományos hír lengi körül a nevét! És ebben van a szöveg zsenialitása! Mert a történetben finoman, teljesen koherens képet alkotva keveredik az olvasó számára reális és irreális világ. Azt pedig, hogy hol a határ, csak az befogadó döntheti el. Neked belefér, hogy egyszer csak találnak egy hegyet, amit senki nem mászott meg? És az, hogy ott egy csomó természetbúvár és hegymászó eltűnik? Vagy, hogy különös fajokról és jelenségekről számolnak be a visszatérők, akiket egyből elmeháborodottnak is nyilvánítanak? Hol van az igazság? Vajon mi van a hegyen? Mitől olyan különleges a kincs, és hogyan lehetséges egyáltalán a megoldása ennek a lehetetlen helyzetnek? Kijutnak a gyerekek a hógömb fogságából? Megmásszák a hegyet? Milyen változásokon mennek keresztül közben? És egyáltalán, mi lesz, ha kijutnak? Mit kezdjenek egy náluk ezerszer nagyobb gonosz kincsvadásszal és a társaival? Egyáltalán elhiszi ezt valaki?   9 éves kortól mindenkinek szívből ajánlom, szülőknek, tesóknak, nagyszülőknek, közeli és távoli rokonoknak, metafizikai kérdéseket szívesen boncolgatóknak, és azoknak, akik csak az adrenalinra utaznak!   Hajdu Zsanett