Galgóczi Móni   1945-ben Hirosimára és Nagaszakira ledobták az atombombát. 1949-ben orosz atomkísérletek kezdődtek. Az ötvenes években pedig az emberek lelkében fellobbant a félelem a világ végétől. A világ még az ezredforduló közeledtével is élt és virult, ezért újabb hisztériahullám, megmagyarázhatatlan rettegés, az elképzelhetetlen sorscsapásokba vetett hit, és a végítéletről szóló víziók söpörtek végig az embereken. A világ végétől való félelem az írókat és a filmeseket is újabbnál újabb kényszerfantáziák megálmodására ösztönözték. Hiszen lehetséges, hogy egy idő után majd nem érdekli az embereket a szerelem, a romantika, a vígjáték, a művészet, az akció, a horror, a krimi, az akármi, de azt mindenki tudja (vagy legalábbis érzi), hogy mindenki szeretne választ kapni a kérdésre: mi lesz a világvége után? Mielőtt rátérnék Julie Bertagna ifjúsági regényének méltatására, szeretnék megemlíteni néhány klasszikusnak számító posztapokaliptikus filmet, illetve regényt, amelyekre különböző mértékben ugyan, de nem lehet nem asszociálni olvasás közben. Az 1980-as, Christian de Chalonge nevével fémjelzett, Robert Merle regénye alapján készült Malevil utópisztikus eszmefuttatás; az 1981-es, George Miller által rendezett Mad Max 2 sci-fibe forduló motorizált bandaháború a túlélést jelentő üzemanyagért; az 1983-ban, Nicholas Meyer által jegyzett katasztrófafilm, a Másnap pedig a nukleáris holocaust témáját dolgozza fel. És ami a legjobban ott motoszkál az emberben, miközben az Exodus 2100-at olvassa, az Kevin Costner 1995-ös vizes filmje a klímaváltozás által okozott katasztrófáról, ami nem más, mint a Waterworld. Nem tudni, mennyiben hatott a színész-rendező nem éppen jól sikerült filmje a Skóciában született szerzőre, az mindenestre biztos, hogy mindkét alkotás a nem is olyan távoli jövőben játszódik, amikor is a globális felmelegedés miatt végérvényesen felolvadó sarki jégtakaró felolvadása miatt megemelkedett vízszint elborítja a szárazföldeket, ezért az ily módon hajléktalanná vált embereknek (feltéve, ha életben akarnak maradni), sürgősen alkalmazkodnia kell a vízi életmódra. És most lássuk Julie Bertagna posztapokaliptikus regényét. 2100 - A tengerekből csupán kisebb-nagyobb szigetek emelkednek ki. Az emberek aggódva figyelik az egyre emelkedő vízszintet, az egyre fenyegetőbb víztömeget. Egy rendkívüli elme mesterséges városokat épít a víz fölé, ám ezekben csak a kiválasztottak élhetnek. A 15 éves Mara közössége nem tartozik közéjük, ezért kénytelenek útra kelni az ismeretlen felé… A szerző igazi erőssége tehát nem az eredeti ötlet, hanem azoknak az elzárt, belterjes kultúráknak az ábrázolása, amelyekkel a történet főszereplője, Mara vándorlása során kapcsolatba kerül. Ezek szókincse, mítoszai és hiedelemvilága, nem utolsó sorban pedig a letűnt aranykorhoz való viszonya teljesen eltérő. Valami azonban mégis közös bennük, még ha ennek nem is mindig vannak tudatában: a látszólagos alkalmazkodás ellenére, a csekély lélekszám miatt, és az élhető élettér hiányában hosszú távon hanyatlás vár rájuk. Nem is beszélve azokról a morális kérdésekről, amelyek Mara számára nem elvont eszmefuttatások, hanem döntést és cselekvést igénylő helyzetek, olyan következményekkel, amit csak kevesen mernek és bírnak felvállalni.