„Leginkább Edmond miatt változott meg minden körülöttem. Elmondom, mi történt. Itt és most – az én könyvemben.” Daisyt, míg apja rémes, új felesége gyereket vár, lepasszolják nyaralni a vidéki rokonokhoz. Egyik ámulatból a másikba esik: sosem hitte volna, hogy vannak tizennégy éves srácok, akik cigiznek, autót vezetnek, és egyáltalán: olyan szabadok, mint bármelyik felnőtt. Daisyt elvarázsolja a szabad élet, na meg az unokatestvére, Edmond. Főleg az után, hogy felügyelet nélkül maradnak, mert kitört a háború. A háború, amelynek méreteit és súlyát képtelenek felfogni egészen addig, amíg be nem kopogtat hozzájuk egy rokonszenvesnek távolról sem nevezhető alak személyében…   sorok-kozott.hu   Végre! Annyira szükségem volt már egy minden ízében tökéletes könyvre, mint sivatagi kóborlónak egy pohár vízre. Habár az utóbbi időkben olvastam jó könyveket – például a D.A.C.-ot -, de azért egyik sem nyújtott olyan száz százalékos élményt, mint a Majd újra lesz nyár. Meg Rostoff könyve egyszerűen berántott és magával ragadott, a történet pedig olyan szinten jól, és hitelesen lett megírva, amire a fülszöveg, és a korábbi pozitív vélemények elolvasása után sem számítottam. A regény legnagyobb előnye a hitelesség volt. Elhittem, hogy ezt Daisy meséli el, valamikor, a távoli jövőben, miután mindent túlélt. Hasonlóan a Különc srác feljegyzéseihez, itt is teljesen hiteles volt a mesélés módja. Kevés volt a párbeszéd, így a visszaemlékezések alapján rajzolódott ki előttem a történet. A stílus természetesen olvasmányos volt, a múlt idejű, E/1-es elbeszélés amúgy is a gyengém, szóval, okkal szerettem bele.   A történetről már korábban írtam a blogon, de ismétlés a tudás atyja. Hősnőnk, Daisy, a tizenéves amerikai tinilány, akinek problémái vannak az apjával, és a mostohaanyjával. Daisy étkezési zavarokkal küzd, hogy lázadjon a szülő ellen. Utóbbiak ezt megelégelik, Daisyt pedig Angliába küldik, a halott anyja nővéréhez. A család szeretettel fogadja, Daisy hamar beilleszkedik a falusi létbe, mégha’ az elején nehezen is fogadja el. Ami meglepő, hogy első látásra beleszeret unokatestvérébe, Edmondba. Időközben kitör a harmadik világháború, a nagynénje pedig Svédországban tartózkodik egy konferencián, a gyerekek így egyedül maradnak. Hamar hozzászoknak a helyzethez, Edmond és Daisy szerelme pedig egyre erősebbé válik, egészen addig, amíg fel nem bukkannak a katonák…   Ez a regény sok minden akart lenni egyszerre. Egyrészt a felnövésről szóló fejlődési regény, hiszen az összes szereplőt felnőtté, önállóvá tette a háború. Másfelől háborús regény is volt, hiszen bemutatta milyen szörnyűségeket okoz a háború. Továbbá definiálni lehet tabudöntögető könyvként (unokatestvérek szerelme), tipikusan disztópikus YA is, hiszen kevés rosszabbat lehet elképzelni, mint a harmadik világháborút. A sort még folytathatnám, hiszen a Majd újra lesz nyár talán a legösszetettebb könyv, amit valaha olvastam. A legjobb pedig az egészben az, hogy elérte a célját. Minden stílusban, amiben alkotni akart Meg Rostoff, azt megtette. Minden egyes pontja olyan jól ki volt dolgozva, és olyannyira hitelessé varázsolta a szememben a sztorit, hogy nem tudtam, és nem is akartam ellenállni ennek a tökéletességnek.   Kifejezetten tetszett a tabu-döntögető mivolta. Az étkezési zavarok bemutatása hiteles volt, és különösen tetszett az, ahogy Daisy megváltozik a háború hatására. Hiszen amíg béke van, addig eldöntöd, hogy eszel-e, ha háború van, akkor nem te döntesz. Szóval az, ahogy a háborús időszakban Daisy gondolkodott az étkezési zavarokról, nagyon bejött, mert ilyet még nem sokszor olvastam korábban. Ami az unokatestvérek szerelmét illeti, hát, elég érdekes már önmagában is. Ha belegondolok, hogy én és egy unokatesóm, akivel együtt nőttem fel, akkor hangosan fujjolok. De mi van akkor, ha sosem ismertem, ha számomra ugyanolyan idegen, mint akárki más az utcán? Olyan dolgot tárt fel elénk, ami akár még száz éve is természetes volt, ma már pfujj, a jövőben meg kitudja. Ha valaki akar, pálcát törhet Daisy és Edmond fölött, de én aztán nem fogok. A szerelem az szerelem, ha pedig ők így érezték jónak, hát, lelkük rajta. Az amúgy isteni volt, ahogy a család, azaz a fiatalok lereagálták az egészet. Legjobban a kis Piper reakciója tetszett, aki egyszerűen csak örült, hogy egy olyan lány szereti a testvérét, akit ő is szeret. Fontos tényezője volt a regénynek a háború is, de igazából olyan volt ez, mint a zombik jelenléte a The Walking Dead-ben. Utóbbi egy szappanopera, amiben a zombik jelentik az egyik veszélyforrást, na ezt jelentette a háború a Majd újra lesz nyárban. Igazából csak egyetlenegy nagyon durva eseményt tudnék megemlíteni, de ettől függetlenül nem okozott olyan durvaságokat a dolog, tehát ha valaki emiatt ódzkodna a regény elolvasásától, akkor azt ajánlom ne tegye. Itt végig az volt a lényeg, hogy talál ismét egymásra a két szerelmes, és Daisy miképp válik felnőtté, amíg Pipert és saját magát biztonságba nem helyezi, és milyen gyötrtelmes út vár rá a boldog végig. A háború mindehhez csak asszisztált. Olyan volt, mint a bűvész-showkon a csinos asszisztens, aki csak egy látványelem, de a produkció a bűvész trükkje. (Hm, ez talán hülye hasonlat, de remélem érthető ). Ami a technikai dolgokat illeti, simán lehetett volna a II. világháború is az alap, de ez a jövőben játszódik, ahol vannak mobiltelefonok és így tovább, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne végig hiteles.   Ami még nagyon tetszett a könyvben az, hogy olyan hitelesen ábrázolta a karaktereket. Tetszett, ahogy sokszor keményen felszólalt Daisy. Olyan dolgokat is kimondott, amiket egy átlagos regény-hősnő nem tenne. Kimondta, hogy örültek, amiért egyedül maradtak a háború miatt, mert nem parancsol nekik senki. Kimondta, hogy nem érdekli őt mennyien haltak meg a háborúban, mert számára az csak számadat, hiszen egyiküket sem ismerte. Olyan sok dolgot mondott még ki, és ettől lett igazán hiteles Daisy. Nem egy szokásos “nebántsvirág” volt, hanem egy reálisan ábrázolt tinédzser, akit megviselt az élet, rátalált a boldogságra, hogy aztán ismét elragadhassák tőle. Legutoljára talán Az éhezők viadala-béli Katniss volt az a női hősnő, akit annyira pozitív példaképként tudnék emlegetni, mint Daisyt.