A gyerekkrimi furcsa műfaj. Aki ilyet ír, szeretne szórakoztatni, végigvezetni egy izgalmas cselekményen. Igyekszik azonban óvakodni attól, hogy a könyve puszta „idegborzongató” történet, vagyis ponyva legyen. Egy gyerekkrimi cselekménye nem lehet végletekig bonyolult, nem illik azonban becsapni sem a fiatal olvasókat egy vértelen és szinte izgalmak nélküli mesével. Középutat kell találni a műfaj kliséi és az ifjúsági regény elvárásai között. Ráadásul jól kell írni, hiszen minden szülő alaposan meggondolja, milyen minőségű, tisztaságú szöveget ad a gyermeke kezébe. Ha ezek után nemcsak jó, hanem még maradandó könyvet is sikerül alkotni, akkor igazán tisztelettel adózhatunk a szerzőnek. Kristina Ohlsson svéd írónő véleményem szerint kiérdemelte ezt az elismerést. Három gyerekkrimije, az elmúlt években megjelent Az üveggyerekek, Az Ezüstfiú, s a legfrissebb, az idén kiadott Kőangyalok szabályos, izgalmas ifjúsági detektívregény, de sokkal több is annál. Az első regényben megismert három barát, Billie, a félárva kislány, Aladdin, a török vendéglősék fia és a gazdag családból származó, sokat utazó Simona végül egy-egy saját történetet kapott. Mindhárom regény egészen más hangulatú lett, s az érdekfeszítő cselekmény, a titkok és rejtélyek mellett különböző emberi problémákat is megvilágít. Legyen szó akár magányról, gyászról, rasszizmusról, árvaságról, betegségről, vagy barátságról, törődésről, családi kapcsolatokról, lelkes tanulásról, közös nyaralásról – mindenki magára ismerhet bennük vagy éppen tanulhat belőlük.  Annak ellenére, hogy természetesen Az üveggyerekek az első, a sorozatot indító, s az új hangot megütő kötet, visszatekintve nekem talán a Kőangyalok tetszett a legjobban. Kicsit más környezetben játszódik, mint a korábbi két regény, és sokkal jobban a főszereplő, Simona érzéseire koncentrál. A kislánynak alkalma van a húsvéti szünetet nagymamája hatalmas és különleges házában tölteni, amely egykor panzió volt. Hamar rájön, hogy a zegzugos folyosók, a hatalmas kert és az ódon nevekkel rendelkező szobák valami titkot rejtenek. Előkerül egy titokzatos ládika és egy apró ékszer is. Vajon ki lakott a Sóhajok szobájában, és ki rejtette el a különös hagyatékot? Kik azok a rejtélyes látogatók, akik fel-feltűnnek a kertben? S mi lehet a kertben álló szobrok titka: akik egy négytagú családot alkotnak, ám valami furcsa módon egyfolytában változtatják a helyüket? Kristina Ohlsson ismét olyan regényt írt, ami egy felnőttnek is izgalmas lehet, egy gyereknek pedig valószínűleg letehetetlen. A látszólagos kísértetjárás történetét azonban fölényes biztonsággal vezeti át egy család múltjának felfedezésébe, Simona és a nagymamája kapcsolatát pedig olyan erővel ábrázolja, ami – jó értelemben – megrázó élménnyé tette a könyv elolvasását. Mindenkinek ajánlom tehát a Kőangyalokat: akiknek van nagymamájuk, és akiknek már nincsen, akik szeretik a titkokat és a rejtélyeket, vagy akik egyszerűen csak szeretnek olvasni. Ez a regény nem okoz csalódást. Baranyi Katalin - 2016. július 20.