Ati, a kisfiú szüleivel nyaral – így találkozik a háza előtti padon ücsörgő Ármin bácsival, aki „eszegetett, pipázgatott és néha felnézett az égre”. Ármin bácsi rögtön nagypapa-szerepbe kerül, amint Ati megszólítja: az égre, pontosabban a Holdra irányuló tekintet meséjét adja elő. Egy bizonyos holdbéli Hanna kisasszony miatt kémleli az eget: ő az, aki a Hold lámpáit meggyújtja esténként. Ármin bácsi ezt onnan tudja – így az elbeszélés –, hogy kisgyerekként (amikor olyan kisfiú volt, mint Ati) álmában nagyapjával egy régi autón elutaztak a Holdra, és ott személyesen találkoztak vele. Ármin bácsi nagypapája és Hanna kisasszony együtt gyújtották meg a holdlámpákat. Az utazás – az álom – véget ért, és a következő látogatáskor Ármin bácsi a nagymamájától megtudta, hogy a nagypapa valóban hosszú útra indult, ahonnan nem jön vissza többé. Ám unokája számára meghagyta annak a különleges, régi autónak a tervrajzát, amit csak egyszer szabad használni: csak erre a leghosszabb, végső utazásra.   Az eltelt idő alatt ugyanolyan nagypapává öregedett Ármin bácsi megépítette az autót, Ati bele is ülhet, ki is próbálhatja, de amikor egy év elteltével, a következő nyaraláskor újra felkeresi öreg barátját, a házban csak egy idegen, kövér embert talál. Ármin bácsi elment az autóval, ahogy egykor a nagyapja; de hozzá hasonlóan hátrahagyta a tervrajzot. A generációk közti hagyományozódás szép allegóriája ez: a holdvilág emlékeket idéző, mesés ereje és a kézzel fogható bizonyíték, az autó tervrajzának megsárgult papírjai, amelyeket Ati álmában is magához szorít: ezek együtt biztosítják a múlt és a jövő találkozásának emlékét a kisfiú elképzelt életében.      A történet Ati számára nemcsak az elmúlást példázza, de a szerelmet, sőt a szexualitást is: a holdbéli ismerős, Hanna kisasszony lámpái a szerelmeseknek világítanak (nemcsak a parkban sétáláshoz, de Ati kiegészítése szerint csókolózáshoz is), Ármin bácsi maga – a meséje szerint – többször elpirul a találkozásukkor. Számára így fonódik össze a nagyapa emléke és a szerelem képzete: a világító Hold mindkettőre emlékezteti.   A megejtően szép mesekönyv képi világa pontosan illeszkedik a mese álomszerű lebegéséhez, amely azért pontosan jelzi az álombéli és a való világ közti határvonalat. A derengő fény a háza előtt üldögélő Ármin bácsi feje fölött vagy a Hold világa éppúgy szelíd melankóliát sejtet, ahogy a figurák mosolytalan, de nem örömtelen, inkább elmélyült, koncentráló, odafigyelő arckifejezése. Még a Holdon csillagszórókat kezében tartó Hanna kisasszony képe is visszafogott tónusú, az emlékezés homálya és az együttérzés hangulata határozza meg az illusztrációk színvilágát is. Csendes, halk szavú mese csendes, halk, mégis ragyogó képekkel.    Talán már túljutottunk azon a felismerésen, hogy a halál nem lehet tabu a gyerekek előtt sem, fontos, hogy mesék formájában kapjanak fogódzókat – ha nem is megértéséhez, de – az elfogadásához. Kiss Ottó meséje azért nagyon szimpatikus, mert nem bájolog, nem keni el a dolgot, hanem nyelvet, hangulatot teremt, a halálról egy allegóriával mesél, és ezzel megszólíthatóvá is teszi azt. Őszintén és hitelesen. Elképesztő tömörséggel foglalja magába ez a kis mese az élet teljességét, mégsem érződik a tanító szándék. Az egyszerű, hétköznapi mondatoknak súlyuk van, pont annyi, amennyi kell ahhoz, hogy a témának megfeleljen. Erős, lendületes szöveg, amely a képekkel párbeszédet alkotva ideális segítség lehet a gyerekek érzelmi intelligenciájának formálásához – tökéletes kiindulópont komoly vagy komolytalan beszélgetésekhez. Pogrányi Péter Forrás: Bárka online