A nálunk – alighanem már nem sokáig – ismeretlen olasz szerző (eredeti foglalkozását tekintve sebészorvos) nem akármilyen könyvvel kezdte meg rögtön nemzetközi írói pályafutását. Az utolsó tündét óriási lelkesedéssel fogadták világszerte, az interneten böngészve bármilyen nyelvű kiadás kapcsán rajongók tucatjai lelkendeznek De Mariról és művéről. „A Gyűrűk Ura kicsiben”, „ez az igazi fantázia” – és még sorolhatnánk a legautentikusabbak – tudniillik az olvasók – megjegyzéseit.
Pedig nem feltétlenül pozitív érzelmekkel kezdhetünk bele a regénybe, hisz a cím vagy épp a történet ajánlója, a fülszöveg inkább Tolkien-utánérzésnek mutatja be a könyvet. (Remek ötlet volt a magyar kiadótól, hogy a hátsó borítón nem a lefordított rövid összefoglaló kapott helyet, hanem egy részlet a műből!) Pedig elég néhány oldalt, bekezdést elolvasnunk, s máris kiderül, mennyire más De Mari világa angol elődjéhez képest. „Másodteremtőként” az olasz nem volt olyan alapos, mint az oxfordi professzor, hiszen nem több évtized alatt összegyűlt nyelvi anyag, versek, mitikus mesék alapján született meg ez a történet. Helyette viszont humor, irónia, kedvesség és szépség árad a sorokból, bármilyen furcsa: néha egyszerre.
A főszereplő, Yorshkrunsquarkljolnerstrink (becenevén: Yorshkrunsquarkljolnerstri, az értetlen, feledékeny emberek számára: Yorsh) tündeként maga a megtestesült jóság. Nemcsak ő maga nem tud gonoszságot elkövetni (lásd például bárminemű, korábban gondolkodásra képes lény – hal, madár – elfogyasztása), de azt sem viseli jól, ha a közelében ezt más teszi. S lássunk csodát, a kis tünde mellett mindenki jobbá válik. Amikor kísérőivel két gonosz útonállóba és egy trollba botlanak, naiv rácsodálkozással és nyitottsággal fordul a gazemberek és a szörny felé. Lenyűgözi a sosem látott lény, s néhány perc alatt meggyőzi a trollt arról, amit maga is őszintén hisz, hogy milyen szép. A rablók aztán nemhogy nem fosztják ki őket, de még a vacsorának szánt sonkát is inkább elássák, nehogy megbántsák a „vegetáriánus” tündét.
Miután búcsút vesznek egymástól, Yorshék figyelmeztető pergament találnak egy fán:
„Az állt rajta, hogy két veszélyes rabló jár a környéken, az egyik legcsúfabb trollal, akit valaha is láttak emberemlékezet óta. Jutalmat ígértek értük. A kicsi arra gondolt, micsoda szerencse, hogy ők nem ezekkel találkoztak! Ők két favágóba botlottak, és a legszebb trollba, akit valaha is láttak kerek e világon! Fura, mennyi troll lehet errefelé.”
De nem a gyermeki naivitás, tudatlanság az egyetlen humorforrás a regényben. A szerző „sebészi pontossággal” alkalmazza az ismétléseket, mindig ott és annyit kapunk a megszokott motívumokból, mondatokból, amennyi épp kell. De Mari mestere a fokozásnak is, nyelvi szinten és a cselekmény szintjén is egyre többet ad.
Nemcsak a mozgalmasság kölcsönöz sajátos dinamizmust a regénynek. Amikor már megszoknánk a szereplők viszonyait, alapattitűdjét, mindig fordulnak a dolgok. A kötet elején a tünde úgy szorul gondoskodásra, ahogy egy kisgyermek igényli a szülei közelségét. Apróbb csodái inkább hátráltatják társait, a pótanya-szerepet vállaló Sarját és a vadászt, naivitása, tapasztalatlansága nem több humorforrásnál. Nem sokkal később már csak ő tudja megmenteni a kis csapatot, s hamarosan ő lesz az, aki a gondoskodó pótszülő szerepét tölti be – egy kis sárkány mellett.
A fiatal Erbrow ugyanis nemcsak képtelen gondoskodni önmagáról, de amíg nem tanul (tanítják) meg repülni, amúgy legendás mentális képességei sem fejlődnek ki. Yorsh egy könyvtárbarlangban ücsörögve rémülten tapasztalja, hogy a kis tűzokádó képtelen irányítani képességeit. Pedig körülöttük az emberiség tudása halmozódott fel írott formában, nyomtatásban, s a sárkánybébi minden óvatlan sóhajtása felperzseli évszázadok emberi tudásának egy szeletét, felbecsülhetetlen károkat okozva:
„Az északi polcok valamennyi könyve, az analitikus geometriától és az áfonyás paprikabefőtt készítéséről szóló nyolcszáznegyvenhat kötet füstölgött. A sipítást nyilván egy tűzcsóva kísérte. Yorshkrunsquarkljolnerstrink még végiggondolhatta, hogy nem volt túl ragyogó ötlet ugyanarra a polcra tenni az összes könyvet egy adott témáról. Így most a tanulmányozható tárgyak sorából eltűnt a síkgeometria analízise, és az emberiségnek újra fel kell majd fedeznie az egészet, hacsak nem talál ő maga némi időt, úgy ötven-hatvan évet arra, hogy újraírja legalább az alapjait. Örökre elvesztek az áfonyás paprikabefőttek is, amelyek receptjei kakukkfüves pácolást írtak elő – de némi szerencsével ezeket soha többé nem fedezi fel senki.”
Erbrowt muszáj megtanítani repülni, mielőtt hamuvá válik generációk bölcsessége. Ahogy azt a kortárs gyermekirodalomban megszokhattuk, inkább a szerencse segít, mint az erő vagy az ész. Legalábbis a minimális feltétel – az akarat, a segítő szándék – megléte után. S ezzel megint nem válhat unalmassá egy egyébként sok kedvességet és humort hordozó helyzet, a bölcs, gondoskodó tünde és az egyre hatalmasabb, ám buta sárkány kapcsolata. Erbrow ugyanis egy szempillantás alatt birtokában lesz ősei tudásának, tapasztalatainak, s ezzel megint csak aszimmetrikus viszonyba kerül Yorshsal, csak fordított szereposztásban. Immár a sárkány rendelkezik nagyobb bölcsességgel, s bár együtt indulnak el az emberiség (vagy legalábbis a barátaik) felkutatására, megmentésére, a harcok, kalandok „szünetében” folytatott beszélgetéseik megint csak okot adhatnak az önfeledt nevetésre:
„– A főnix a tűzön át újrateremti a saját lényét, mindig ugyanazt az egyedet. A tűz a bölcsek köve a számukra, érted, az ő útjuk az örök ifjúsághoz. Míg csak valaki ki nem tekerte a nyakukat, hogy pörköltet főzzön belőlük, a főnixek halhatatlanok voltak. Szerencsére jó pörkölt főtt belőlük, rozmaring volt elég, és kipusztítottuk őket.
– Kipusztítottátok őket? Ti kipusztítottátok a főnixeket? A halhatatlanokat?
[…] Yorsh tényleg szóhoz sem jutott. Mintha jeges vízbe zuhant volna. Még a levegő után is kapkodnia kellett. […]
– Ti kipusztítottátok… – hebegte megint. – …hogy tudtátok megtenni?
– Hát… nem volt nehéz. – A sárkány meghatódott az emléktől: nem a saját emléke volt, a szülői memóriából szívta magába, mégis összefutott tőle a nyál a szájában. – Néhány babérlevél és egy kis tengeri só. Rövid ideig kell főzni, mint a halat.”
Efféle mítoszrombolásból sincs sok a regényben, De Mari arra is ügyelt, hogy változatos motívumokkal dolgozzon.
A történet bemutatására, elemzése helyett nem véletlenül a stílusból, a nyelvből próbáltam ízelítőt adni. Egyrészt ez az olasz szerző legnagyobb erénye (dicséret illeti ezért Vaszócsik Cristát, a fordítót!), másrészt a cselekménnyel úgyis megismerkedik a könyvet gyanútlanul kézbe vevő olvasó. Aki, ha csak belekezd Az utolsó tündébe, nehezen szabadul tőle. A regény néhány bekezdés után elragad minket, s amíg nem fejezzük be, mindenhova magunkkal visszük, ragaszkodunk hozzá, mint igényes pörköltfőző a rozmaringhoz…
Gombos Péter
AJÁNLOM AZ OLDALT
ÖSSZES FOGLALKOZÁS
