Holdfényszüretelő szentjánosbogarak, szivárványkutatók, egy letűnt kor borbélyai és úszósapka költeményekben parádézó, kiöregedett balerinák népesítik be Gévai Csilla lenyűgöző univerzumát. Azt az univerzumot, ahol spárgából zongorahúr, vattacukorból konty, asztfaltból “festővászon”, levágott hajtincsekből műalkotás, egyszóval bármiből bármi lehet. Valahogy kicsi is a könyvformátum ennek az univerzumnak. Leginkább egy óriási falfelületen nézetegném a geometrikus formák repetitív játékát és a sűrű vonalak leheletfinom szövedékét. Mintha egy fraktálba csöppentem volna. Az óriási világ leglényege apró részletekben sűrűsödik ki, és visszatükrözi az egészet. Flóra tenyérlenyomatában az egész kozmosz van jelen, a részben tükröződik vissza az egész, és minden egy. Ahogy a szentjánosbogár mondja Flórának: “Te lenn, ők fenn, de mégis együtt.” A történeteket két szélsőséges korosztály alakítja: az öregek, akik már, és a gyerekek, akik még emlékeznek az emberi lélek igaz valójára, és képesek is felismerni azt. Mint Flóra, aki valamiféle kint is, bent is állapotban egyszerre képes látni nagyanyja evilági kivetülését, egy öreg testet, és az örök létezőt, a halhatatlan lelket. “Ő az, meg nem is ő!”- csodálkozunk rá Flórával együtt az élet nagy titkára. A négy mese mindegyike hordoz valamit a misztériumból. Hétköznapi jelenetek fedik fel csodás titkukat a szivárványkutató bőrébe bújt keleti filozófus, vagy egy bohókás, vén balerina kalauzolásában. A történetek az évszakok váltakozásának tematikája mentén, lazán kapcsolódnak egymáshoz. Az őszi mesében a levélhullásra a fodrászatban hulló hajtincsek rímelnek, a több generáción át öröklődő szakma szeretete és a régi világra épülő új, a természet, az élet körforgását juttatja eszünkbe. A keretes jellegnek köszönhetően a mesék is körbeérnek, élvezettel olvashatók és nézhetők, újra meg újra.