A Padlókönyvek (szerk.: Kocsár Lóránt, Akadémia Kiadó, 2013.) egyszerűbb ügy: mert mindenki számára hozzáférhetővé teszi a közösségi mesélés élményét. Kinyitjuk az A/3-as méretű könyvet, lerakjuk a földre, körbeüljük. És kezdődik a csoda: a mesék utakként jelennek meg a könyvlapokon: Jancsi és Juliska, a Három kismalac és Piroska útját látjuk az erdőben. Az előzőleg kivágott szereplőket pedig tologatjuk az úton, ahogy a történet halad előre. Pont annyi erőfeszítés a mesélőtől, amit könnyedén megtesz, mégha mégoly fáradt is. És a mese közös életre kel. A gyerek kapkodja ki a kezünkből a szereplőket, maga is mesél, újra- és újrajátssza a történetet. Testvérét látva már a kétéves is mondja a maga verzióját. Mert annak rendje és módja szerint természetesen sorra születnek a különböző verziók: mindenki mondja a magáét. Gévai Csilla, Rontó Lili és Sütő Róbert illusztrációi pont annyira sematikusak és mégis részletgazdagok, hogy a történet színezésére ihlessenek, vagy éppen az egész storyline-nak adjanak egy-egy gellert. A mesélés heve, a közösségi megélés öröme simán feledteti a könyv hibáit: azt, hogy a szereplők bele vannak rajzolva a képekbe, így a mozgatható hősök duplán szerepelnek a mesében; azt, hogy ha valóban egy útként fogjuk fel a történeteket, nagymama háza nem szerepelhet két lapon is, hiszen az a haladás linearitásában két házat jelent; az, hogy a lapok úgy vannak összefűzve, hogy Jancsi és Juliska útja szó szerint belefut a Három kismalacéba. De mindez elhalványul, mert a hősök élnek, a történet fejlődik, és valóban átsétálnak a szereplők egymás terébe. (Jut eszembe, Szirmai Márton rövidfilmje Agócs Írisz illusztrációival) Az eredeti mesék így tehát nagyvonalúan is kezelhetők: éppen ezért nem gond, ha esetleg problematikusnak tartjuk az eredeti történet ismertetését a gyerekkel. Én speciel Jancsi és Juliska történetét nem osztom meg az ötévesemmel. Ehelyett teljesen rábíztam a történetalkotást. És működött. Forrás: idotetrisz.blog.hu