A meggy, a cseresznye, az alma – mind siettek, hogy még a meleg nyár megérlelje őket, féltek a csípős ősztől. Úgy tanulták, hogy ősszel már a kamrában vagy a föld alatt illik aludni. S még véletlenül sem mondtak semmi jót Kökény kisasszonyról, de rosszat annál többet. Hogy ilyen meg olyan, könnyelmű és meggondolatlan, egyszer majd biztos megjárja – s titokban valamennyien irigyelték. Késő ősz lett, mire elcsöndesedett a hegyoldal, már senki se pletykált többet. Kökény kisasszony pedig szebb volt, mint valaha, majd kicsattant a boldogságtól. Az egyik nap Sas úrfi valamelyik közeli sziklára szállt le, és meglátta Kökény kisasszonyt. Akarta, nem akarta – mindjárt megrebbentek szárnyai. –  Milyen kék! – ámuldozott, és odarepült a gicsgögy ablak alá. Kisasszony … - mondta zavartan – még soha nem láttam a földön olyan kéket, mint kegyed. Jöjjön velem… kegyed lesz a kék égen a legkékebb! Ez olyan gyönyörűen hangzott, hogy Kökény kisasszony csak sóhajtozni tudott, s bent, a hamvas bőre alatt, ahol egy kicsi mag bújt meg, összeborult a szíve. De akkor már bizonyosan tudta, hogy ez a szép, szárnyas valaki nem lehet más, csak a Dér. S ahogy az öregektől tanulta, lehajtotta karcsú szárnyakát és várt. Sas úrfi is erre várt. Lecsippentette csőrével Kökény kisasszonyt, magához emelte az ablakból, és odafektette a begye alá a puha pihetollak közé. Így szállt fel a magasba, hogy bemutassa birodalmát. Csudálatos birodalom volt ez. Nem volt teteje, nem volt fala, csak fény volt benne és ragyogás. Kökény kisasszonynak káprázott a szeme. Már bizony nem bánta volna, ha megpihenhettek volna valahol, leheveredhettek valahová, ő énekelne. Sas úrfi meghallgatná – milyen szép is volna! De az egész, nagy birodalomban nem akadt egyetlen darabka föld sem. Más kincsekkel volt ez megrakva: palotákkal, gomolygó rétekkel, csillagokkal – s ezeket mind Kökény kisasszonynak ígérte Sas úrfi. Az pedig egyre szomorúbb lett. Hiszen még végig sem járták a palotákat, máris szétfoszlottak, a rétek is ott voltak, és mégsem voltak sehol. „Talán a csillagok!” – gondolta Kökény kisasszony reménykedve, és Sas úrfi máris megsuhogtatta  szárnyát. Úgy repült fölfelé, mintha egyszerre gondoltak volna ugyanarra. Nagy, téli éjszaka volt, fekete és szikrázó, amilyen csak egyszer van egy évben, ezt is az öregektől hallotta Kökény kisasszony – és most örült, hogy megértette ezt az éjszakát, Megbújt a pihetollak között, és hallgatta Sas úrfi énekét. „Csillagom, kökényem, Csillagom, kökényem…”