– Hű, de elfáradtam – mondta –, de magas hegyeket kellett átrepülnöm, míg ideértem! – Hát honnan jöttél, Szél apó? – kérdezte egy ifjú bokor, amely az előbb még versenyt futott társaival. – Az emberek országából – felelte a Szél. De a fák mit sem tudtak az emberekről, s a virágok és füvek sem, ezért ők is odarepültek, hogy meghallgassák a Szél szavait. S a Szél nem kérette magát, belekezdett mondókájába: – Azok is olyan földön járó élőlények, mint ti vagytok, csak karjaik és lábaik vannak, s az eső elől házakba bújnak. De nem olyan boldogok, mint ti vagytok. Ti szeretitek egymást, s megosztoztok a nap sugarain s az eső cseppjein, de ők veszekszenek egymással, s van, aki sokat eszik, van, ki éhezik közülük. – Ezt az országot fölkeressük! – kiáltotta el magát egy hórihorgas jegenye, s a többiek ágaikkal csapkodva utánazúgták: – Elmegyünk oda! Elmegyünk oda! S elindult a fák menete, s fölöttük repültek a füvek és a virágok. Abban az időben még nem volt növény az emberlakta földön, így hát volt is csodálkozás, amikor közéjük érkezett a lombos, ágas menet. – Milyen különös lepkék! – kiáltották a szálldosó margarétákra mutatva. – Milyen furcsa, zöld madarak! – mutogattak a röpködő, zöld füvek felé. De nemsokára megszokták a fákat s a füveket, s tovább élték régi életüket. Az öreg Szélnek igaza volt. Az emberek élete tele volt bajjal és szomorúsággal, s annyi gonoszságot láttak az idetévedt növények, hogy rémületükben a földbe gyökereztek. Azóta állnak egy helyben a földön. Nekem egy öreg tölgyfa mesélte ezt, ő is a nagyapjától hallotta, én pedig el is hiszem, mert az öregek nem szoktak hazudni.