Volt egy kék ház is a mindenféle házak között, egy kislány lakott benne. A kislány kicsi volt, és sárga, mint egy csillag. Egy napon a markolós szegénység a kislány kék háza körül járt, már tátotta volna vasfogú száját, hogy jót harapjon a kék falból, amikor hangot hallott, kulcslyukon keresztüli suttogást: - Bújj ide, lapítsd a füledet a kulcslyukra, kedves szegénység, tanítok neked egy éneket, dúdolni valót, aztán, ha már megtanultad, elmehetsz a világba és énekelheted mindenfele. Ne félj, nem nehéz, tátogatnod kell, anélkül, hogy kiharapnál valamiből, és csak úgy fognak szállani belőled a dúdolások. A szegénység nagyon vágyta, hogy valami szálljon belőle, hogy valaminek tőle való könnyűsége legyen, ne legyen már harapás, hamm, krccs, rccs, nyamm, hanem lebegő dúdolás, az legyen, csak. A kicsi lány énekelt, a szegénység ült a kék ház ajtaja előtt, kulcslyukra lapított fülekkel, tátogatta vasfogú száját, és pillanatok alatt megtanulta az éneket. Mert az ének is olyan volt, mint a kislány: kicsi és sárga, mint egy csillag.  Aztán felállt a szegénység és elment a világba, de úgy ment, hogy immár nem olyan volt, mint egy markoló kocsi, hanem olyan, mint egy harmonika, tekergőzött, kanyargózott és énekelte a kék házban lakó kicsi kislány csillag énekét. VISSZA A GYŰJTEMÉNYHEZ