Pék Zoltán   Bartimaeus visszatér, avagy a Dzsinnek bosszúja? Szerencsére a válasz, mint ahogy maga a regényhármas, ennél összetettebb. John Mandrake, aki pimasz gyermekből kamaszminiszterré nőtte ki magát, egyre inkább látja a máguskormányzás hibáit. Barátja nincs, árulók és ellenségek veszik körül. Eközben Kitty, akinek csapatát, az Ellenállást egy őrült szellem szétzúzta, azt veszi a fejébe, hogy ellesi a mágia titkait, mert csak így lehet megküzdeni a mágusokkal. És még eközben Bartimaeus, a kedvesen beképzelt dzsinn ereje végén jár, mert gazdája, bizonyos Mandrake esküjét megszegve nem bocsátotta el, hanem egymás után bízza meg feladatokkal, s köztudott, hogy ami még egy dzsinnt is kifáraszt, az nem más, mint az ember és az ő csip-csup ügyei. Noha fintoroghatunk, hogy Harry Potter után könnyű szellemekkel meg effélékkel dobálózni, ez koránt sincs így, sőt. Szellemek és dzsinnek és sárkányok mindig is szerepeltek a gyerekmesékben, de ettől még nem mindegyik jó, vagy legalábbis kevés a felejthetetlen. Stroud nagyszerűsége egyszerre képzeletében és írói erényeiben rejlik: nem tesz felesleges és látványos engedményeket, hogy olvashatóbbá tegye a szöveget; aki meg akarja érteni a cselekményt, a jellemeket és nem utolsó sorban a humort, annak bizony kell lennie egy szinten. Történelem, mitológia és képzelet fonódik szorosan egybe ezekben a könyvekben. A három elbeszélő váltogatása, a három szemszög alkalmazása nem egyszerű, de nagyon hatásos. Ezzel egy elég erős alsó korlátot húzott, de ez csak segít. A tartalom ugyanis megkívánja. Ez nem egy szép mesevilág, még annyira sem, mint a már nevezett HP. Itt nem egy külső gonosz fenyeget, hanem maga a rendszer a romlott, belülről elrohasztotta az idő, a valaha újszerű máguskormányzás konzervatívvá megkérgesedett. A változás érett-érett, és most elkerülhetetlenül előbújik, szétfeszítve a korántsem idilli, de legalább működő világot, és ki tudja, mit hoz. Ráadásul a szellemvilág sem egységes; néhány szellemet már teljesen korrumpáltak az emberek, mások pedig annyira makacsak, hogy képtelenek együttműködni, még akkor is, ha ez földi rabságuk megszűnését jelentené. Ami még le-a-kalappal ebben a trilógiában, hogy így a végén látszik: minden előre meg lett tervezve, az utolsó vesszőig és leütésig. Nem úgy készült, hogy: „Na kiadjuk az első részt, Jonathan, és meglátjuk, veszik-e.” A szerző mindent alaposan megtervezett, minden mindenhez klappol, ami szintén csak növeli az élményt. A Bartimaeus-trilógia zárókötete mindazt megadja, amit egy trilógia utolsó részétől elvár az ember (vagy dzsinn): fortély, kaland, látványos küzdelem, a vereség Damoklész-kardja, és végül… A „hol nem volt, hol lesz” újabb diadala egy igazán emlékezetes olvasmány, felnőtteknek is.