tudatosolvaso.blogspot Ez a könyv számomra egy kettős időutazás. Egyrészt a történet miatt, hiszen ismét vendégül látja főhőseinket és az olvasót az ókori Görögország, minden bájával és sötét titkával együtt. Másrészt önmagam miatt: fogtam a könyvet, és fejest ugrottam a gyerekkoromba. Tudom, hogy ha 8-10 évvel fiatalabb lennék, beteges rajongásba kezdenék, a legjobb barátaimként tekintenék a főszereplőkre és a legnagyobb vágyam egy házi halálistennő lenne. Így azonban megmaradt egy kiváló ifjúsági regénynek, amit bátran merek majd ajánlani a fiatalabb korosztálynak. Mégis, egy kicsit visszautaztam a 12-13 éves önmagamhoz, aki az emberekkel szemben a könyveket preferálta, aki órákig kereste a kalandokat a könyvtárban, akinek az volt a legnagyobb boldogság, ha elveszhetett egy újabb világban és véget nem érő ábrándozásokkal töltötte az idejét. Megláttam ezt a kislányt ebben a könyvben, és ezért igazán hálás vagyok. Na de félre az érzelgősséggel, beszéljünk egy kicsit a könyv technikai oldaláról! A koncepció nagyjából ugyan az, mint az előző résznél, maradtak a görög betűs fejezet számozások - tök jó!-, illetve a végén ismét találunk néhány méltatást. Újítás azonban, hogy a méltatások elé egy részletes Mitológiai ki kicsoda került, ami az egyes istenek rövid bemutatása mellett tartalmazza azt is, hogy milyen szerepet töltenek be a sorozatban, mi történt velük az előző részben. Ez kétszeresen is hasznos, egyrészt biztos, hogy forgatni fogom az ismereti anyag miatt, másrészt pedig ha az író netán nem sietné el a következő részt khm,khm ez ne forduljon elő! :D, akkor némi kapaszkodót is nyújt, hogy képben legyek az eddig történtekkel. Itt tenném még hozzá, hogy ebből - és az egész könyvből - is látszik, mekkora kutatómunka áll a háttérben, én pedig mindig nagyra értékelem, ha egy író ezzel is megtiszteli az olvasóit.   Nagy örömmel láttam, hogy mennyit fejlődött a szerző az előző rész megírása óta, sokkal magabiztosabban fogalmaz, és szerencsére már egyáltalán nem fogtam a fejem a magyartalan kifejezések miatt. Szép volt! :) A könyv teli van gazdag leírásokkal - főleg Héliosz palotája tetszett nagyon -, és újabb, odaadással és élénk fantáziával megálmodott istenkarakterekkel. Itt is kiemelném Hélioszt, szerintem most ő sikerült a legjobban, engem megfogott az őrültségével és az idióta szóvicceivel. Gábor nem csak az írástechnikában mutat fejlődést, hanem a történetvezetésben is. Az Olimposz legyőzésének második része rögtön akcióval indít, ettől nekem sokkal nagyobb kedvem lett olvasni, sokkal hamarabb beindult, mint az első rész.  Ahogy halad a történet, különféle információkat tudhatunk meg a szereplőkről, többek között a vezetéknevüket, a szüleik nevét és a városuk nevét is. És itt álljuk is meg egy pillanatra. Ha valami hibát akarnék keresni a könyvben, akkor ez utóbbit biztosan kiemelném. Szerintem semmi szükség nem volt elnevezni a várost, ráadásul nekem nagyon bántja a szememet és a magyar város- és falunevekről alkotott képemet. Pillinsz. Hogy is mondjam...nem. Ezt nem tudom befogadni, egyszerűen természetellenesen hangzik és nem is tudom hová tenni. Igaz, összesen kétszer (vagy háromszor?) hangzik el a városnév a regény során, de ez nekem pont elég. Sokkal jobb lett volna, ha marad a város "inkognitóban", mert egyszerűen nem tartom fontosnak a nevét - ez egy kitalált város, annyit tudunk, hogy Magyarországon belül helyezkedik el, kész, boldogok vagyunk, a történet szempontjából még annyira sem fontos, mint az, hogy mikor tartanak a főszereplők pisiszünetet a hősködés közben. Vagy ha mindenképp nevet akarunk adni, még az is jobb lett volna, ha egyszerűen Budapestnek hívjuk.  Mindegy, lapozzunk, túl fogom élni. Ami nagyon tetszett, hogy bár a történet - ifjúsági regény lévén teljesen megbocsátható mértékben - néhol leegyszerűsíti a valóságot, mégsem próbálja elbagatellizálni az egyik legnagyobb kérdést: mégis hogyan tudják megoldani ezek a kiskorúak, hogy ne tűnjön fel az eltűnésük? Ebben a részben bepillantást nyerhetünk Marcell konfliktusába a szüleivel, ami pont megfelelő mértékben rázza vissza a regényt a valóság talajára.  Hőseink ebben a részben újabb nyomozásba kezdenek, ezúttal azonban árnyaltabb a kép, hiszen nem csak az eltűnt alvilági folyót és istennőt, Léthét kell megtalálniuk, hanem azt is, aki elvezethet hozzá. (Egyébként, mielőtt elkezdtem olvasni, el nem tudtam képzelni, hogy lehet egy folyót elrabolni, de nagyon jól meg lett oldva ez is.) A fő szál követi az első rész sémáját: ismét egy áruló istent keresünk, és ismét négy gyanúsítottunk van - Héra, Démétér, Apollón és Héliosz. Az új istenekkel újabb ismeretekre tehetünk szert, és rajtuk kívül felbukkannak olyanok is, akikről az iskolában biztos, hogy nem tanultunk. Gábor még mindig mesterien fonja bele a történetbe a mitológiát, neki köszönhetően észrevétlenül bővültek az ismereteim, sőt, eljutottam arra a pontra, hogy még többet szeretnék tudni.  A nyomozás végig izgalmas volt, a gyerekek hol egymás oldalán küzdöttek, hol elváltak útjaik, amitől még inkább pörgött a cselekmény. Nekem ezúttal nem sikerült kitalálnom, hogy ki a hunyó, szóval vagy kezdek fáradni, vagy az író gondolkodása lett csavarosabb.  Különösebben szembetűnő karakterfejlődéseknek nem lehetünk tanúi az olvasás során, inkább árnyaltabb képet kapunk a főszereplőkről, akik képesek meglepetést okozni úgy, hogy közben önmaguk maradnak. Úgy vettem észre, nagyon mélyen a felszín alatt kezd kibontakozni egy szerelmi szál - ami egyáltalán nem váratlan, de ez a klisé  megbocsátható-, viszont szerencsére végig a háttérben marad, nem megy a történet rovására, és a kiskamaszok szerelméhez méltóan aranyos és tartózkodó. Azért persze kíváncsi vagyok, mi lesz belőle - ha lesz egyáltalán. Bevallom, nekem kicsit hiányzott a Kéer szarkasztikus humora, mintha kicsit kevesebbet kaptunk volna belőle, mint legutóbb. Én ezt annak tulajdonítom, hogy az író egy interjúban azt nyilatkozta, hogy addig kedvelte a Kéert, míg nem volt népszerű, talán emiatt érződik is, hogy egy kicsit "leépítette" - ezt a hozzáállást valamilyen szinten meg tudom érteni, de azért én továbbra is bírom a "csajt". Bocsánatos bűn ez a Kéer-ügy, a csúnya, ronda, szívtelenül gonosz függővég viszont nem. Ekkora fordulatra egyáltalán nem számítottam, az előző részből kiindulva - én naiv- azt hittem, hogy majd ez is szépen le lesz zárva, hogy ne kelljen körömrágással töltenem a következő rész megjelenéséig hátralévő időt. Erre kaptam az arcomba egy akkora csavart, mint az Olimposz. Köszi, kösz szépen. Most vajon mihez kezdek az életemmel? Ez a sorozat, hasonlóan Böszörményi Gyula Ambrózy báró esetei sorozatához, hatékony "fegyver" lehet a pedagógusok kezében, egy olyan eszköz, amivel két legyet üthetünk egy csapásra: lépéseket tehetünk az olvasóvá nevelés felé, ráadásul gyarapíthatjuk a gyerekek történelmi ismereteit mindenféle "erőszak" alkalmazása nélkül. Nagyon örülnék, ha ezt minél többen fel tudnák ismerni, és kicsit el mernének távolodni az elavult kötelező olvasmányok bűvköréből. Hatodik-hetedik osztályban kiváló kezdetet jelenthet Az Olimposz legyőzése sorozat.