A zsűri laudációja:   Christelle Dabos neve eleddig ismeretlen lehetett a magyar olvasóknak, de azt hiszem, a Molnár Zsófia remek fordításában olvasható A tél jegyesei után nem felejtjük el egykönnyen. A szerző első regénye azon ritka könyvek egyike, amelyeket nem bírunk letenni, mégis bánkódunk, amiért ilyen gyorsan véget ért – jelen esetben viszont a folytatás ígérete vigasztalhat minket. Anima olyan hely, „ahol a tárgyak életre kelnek, a régi házak leginkább dacos természetükkel vonják magukra a figyelmet”. A regény első lapján olvasható leírás távolról Boris Vian univerzumát idézi, de hamar egyfajta bábeli könyvtárban találjuk magunkat, hogy aztán mintha Alice Tükörországában folytatódna a kaland, és ez még csak az első két oldal… A vájt fülű olvasóknak a regény még számos irodalmi utalást tartalmaz, a fantasy rajongói egy hihetetlenül részletgazdag világban merülhetnek el, a „bekuckózós” történetek kedvelői a lassan hömpölygő elbeszélést élvezhetik, de talán az jár a legjobban, aki nem vár előzőlegesen semmit ettől a könyvtől, s hagyja magát meglepni – hiszen megannyi váratlan, meghökkentő esemény, annyi átlagostól eltérő karakter, annyi remekül megalkotott helyszín szerepel benne. Érdemes csatlakozni Ophélie kalandjaihoz, s akkor azt is megtudhatjuk, mit is jelent a tárgyak lelkét olvasni.     Tartalomjegyzék Töredék   A JEGYESEK A levéltáros A nagy Szakadás A napló A medve Az obszervatórium A konyha A medál A figyelmeztetés Az erdőkerülő A Légvár A Sárkányok A szoba A kiruccanás A kert A nővér A karmok A fül Mimus   A HOLDVILÁG A kulcs Róka A lovag A könyvtár A látogatás A kincstári hivatal A narancs A tömlöc A Nihilista Bizalom A fenyegetés Az opera A vasútállomás Tévképzetek A szobalány A dobókockák Az angyal A Tükörjáró Töredék, Utóhang     Hintafa blog   Christelle Dabos kitalált és körültekintően felépített egy különös, rejtélyekkel teli szétszakadt világot, ahol a Föld magja körül lebegnek az eltérő éghajlatú és nagyon változatos szokásrendű kontinensek, “szilánkok”. Ophélie, külsejét tekintve jelentéktelen múzeológus, ám birtokában van két különleges képességnek, ahogy rajta kívül mások is, akik a titokzatos istenként tisztelt ősök leszármazottai. Az egyik a címben jelzett tükörjárás, a másik pedig az olvasás. Ha megérint egy tárgyat, akkor látja mindazoknak az érzéseit és gondolatait, akik kezén átment. És van egy állati klassz sálja is, ami időnként úgy működik mint egy önvédelmi rendszer. Hősnőnk visszavonultságban töltött napjainak vége: kénytelen házasságra lépni Thornnal, a Sarkról származó, titokzatos vadásszal. Ophélie hamar belekényszerül egy intrikákkal, ármánykodással teli világba, ahol a hazugság, a szemfényvesztés a túlélés egyetlen záloga. De az udvari életben járatlan könyvmolynak vajon sikerül-e átvészelnie a telet? Hagyjuk most ennyiben a történetet, inkább nézzük meg közelebbről, hogy miért lelkesednek Christelle Dabos könyvéért  olyan sokan (Franciaországban például az év ifjúsági könyvének választották).  Először is Dabos egy ellenállhatatlanul érdekes, aprólékosan kidolgozott jövőbeli világot álmodott meg, amelyben a varázslatnak, a rejtélyeknek és az ármánykodásnak a mágikus hármasát elegyíti. Láttunk már hasonló elemekkel dolgozó történeteket és imádtuk őket. De miért is?  Dabos a Tükörjáró könyvében összeszedte azokat az elemeket, amiért úgy általában szeretünk olvasni és egy olyan történetbe ágyazta bele, ami tele van ‘aha-élményekkel’.  Egyrészt ki ne vágyna egy önvédelmi sálra. És ha már van egy, akkor meg jöhetnek a sejteket felpezsdítő rejtélyek, na meg az oly sokszor emlegetett könyvélmény nyújtotta utazás a képzeletünkben. Mert viszonyulni lehet a Tükörjáróhoz. Elmesél valamit neked: magadról. Arról aki leszel, vagy netán arról, aki valaha voltál. Vagyis imádjuk, mert rólunk (is) szól. Arról az esetlen kislányról, a magát egy rakás szerencsétlenségnek tartó kamaszról, aki felnőve maga mögött hagyta mindezt. Dabos az olvasó számára apránként bontakoztatja ki a történetet, tárja fel a szereplők jellemét és az őket mozgató szándékokat. Nem egy gyorsan pörgő eseményfolyamra kell felkészülni, hanem egy élhető ritmusban feltáruló világra. Ebben a tekintetben bennünket Ophélie partnerének, kísérőjének tekint, nem is engedi, hogy a tágabb képet a hősnőnél hamarabb pillantsuk meg. Érzékeny pontokra tapint, állásfoglalásra késztet. Ophélie az elmúlt évek ifjúsági regényeiben feltűnő erős női karakterek sorát folytatja. Bár külső adottságait és divatjamúlt ruháit tekintve erősen eltér akár az átlag hősnőktől (nincs amazontestalkata, nem bánik jól a fegyverekkel, nem vágták fel a nyelvét), az elvárásoktól. Éppen ezért eleinte nem is nagyon találja a helyét. Az ő fejlődéstörténete, melynek során el kell döntenie, hogy mennyire tud, vagy hajlandó eszköz lenni egy játszmában, aminek még a résztvevőit sem ismeri. Kénytelen rátalálni belső erejére, hogy ne játékszer legyen, hanem játékos. Ilyen és hasonló kérdések piszkálják az olvasót, beveszik magukat a pórusaiba és tűkön ülve drukkolva várjuk a végkifejletet.  Okos, a fantázia birodalmán túlmutató kérdéseket vet fel. Miközben a történet motorjául szolgáló rejtély apránként bontakozik ki, szinte észrevétlenül leszünk részesei a Sark és a hősnő világának. Imádtam az elejétől a végéig a történet és a szereplők személyiségének megfontolt kibontakozását, ezt a rejtélyes és érdekességekkel teli  világot. Olyannyira, hogy szinte már fájt az utolsó oldalon becsukni a könyvet. A fordításért köszönet Molnár Zsófiának. (Ugye nem kell egy évet várni a folytatásra?) Letehetetlen könyv, introvertáltaknak, elvágyódóknak, izgalmakra vágyóknak, keresőknek, olvasóknak, lányoknak.   smokingbarrels.blog.hu Üdítően eredeti, izgalmas, szórakoztató és jól felépített fantasy Az igazán jó könyv meg tudja lepni az olvasóját, és elsüllyed az idő, amíg véget nem ér a történet. Christelle Dabos kiváló alkotása mindkét kritériumnak megfelel. Egy kedves mesére számítottam, ehhez képest egy kőkemény fantasy-t kaptam, teljesen egyedi világgal és egyáltalán nem papírmasé karakterekkel. Már a bevezetés felér egy gyomrossal, mindjárt leszámolhatunk azzal az illúzióval, hogy egy habos-babos kis mesketét kapunk, naná, hogy izgatottan lapozunk tovább, hogy megtudjuk, mibe is csöppentünk. Egy mágiával átszőtt, teljesen széttört világot ismerhetünk meg, amelyben egy fiatal lánynak egy zord, hideg, számára teljesen idegen helyen kell megállnia a helyét. Semmi sem az, aminek látszik, amikor már azt hiszed, kezded érteni az összefüggéseket, kiderül, hogy az írónő a nózidnál fogva vezetett, az adrenalinszinted emelkedik, a főhős pedig egyre nagyobb slamasztikába kerül. Nincs üresjárat, gyorsan peregnek az események, és a végén kiderül, hogy a látszat mindvégig csalt, és szentségelsz, hogy mikor jön már a folytatás, most kaparhatod a falat még hónapokig biztosan, amíg megtudod, hogyan folytatódnak főhőseink kalandjai. Merthogy egy trilógia első részét tarthatjuk a kezünkben, amely megtette a kötelességét, felkeltette az érdeklődést, bepillantást nyerhettünk egy olyan univerzumba, amely még úgy is rendkívül izgalmas, hogy csak egy kis szeletét láthattuk, mi lesz itt, ha tényleg egymásnak esnek a világok, hogy végre újra egyesüljön az, ami egykor széttört? Nem véletlenül választották 2016-ban a legjobb fantasyregénynek Franciaországban Christelle Dabos könyvét, üdítően eredeti, izgalmas, szórakoztató és jól felépített alkotás. Ophélie nem túl boldogan készül az esküvőjére. Minden oka megvan erre, mert a Matrónák döntése kiszakítja családja köréből, ott kell hagynia a múzeumát, és el kell költöznie a Sark-ra. Amikor megismeri a jövendőbelijét, a kétségbeesése hatványozódik, mert Thorn nyers, mogorva és egyáltalán semmilyen érzelmet és érdeklődést nem mutat leendő felesége iránt. Aztán egy fellegjárón elutaznak új hazájába, ahol egy olyan hatalmi viszály kellős közepébe csöppen, amelyből kezdetben nem ért semmit, majd számára is meglepő módon egyre jobban feltalálja magát ebben a kegyetlen világban, amelyben mindenhol veszély les rá és új családjára... A fiatal francia írónő Belgiumban él, a könyv ötlete akkor született meg, amikor egy betegség miatt az írásba menekült. A kemény belga telek ihlették ezt a jeges világot, amelyet tökéletesen jellemez a jól eltalált borító, valamint a sálgyűjteménye (Ophélia védjegye a szemüvege és a sálja), na és persze megannyi olvasmány (Harry Potter, Sherlock Holmes, stb) és a Miyazaki filmek, mitológia, képregények, miegymás, de egyáltalán nem epigon alkotásról van szó, teljesen egyedi univerzumot épített fel nem mindennapi fantaziájából a szerző, ahhoz képest, hogy ez volt az első műve, meglepő profizmusssal. 2012-ben megnyert vele egy elsőkönyves ifjúsági regényíróknak szóló versenyt, azóta pedig A tél jegyesei trilógiává bővült. Amikor megismerkedünk a főhősnővel, nem nézzük ki belőle, hogy képes lesz megbirkózni a Sark farkastörvényeivel, hiszen eléggé ügyetlen és magának való, de aztán olyan szépen jellemfejlődik az egyre durvább helyzeteknek köszönhetően, amelyekbe kerül, hogy öröm olvasni. Egyáltalán nem egysíkúak a karakterek, vannak jó és rossz tulajdonságaik, nagyon emberiek, de mivel mindegyiküknek van valamilyen különleges képessége, mégis van bennünk egy kis mágia. A hatalom imádata, a különböző klánok kegyetlensége iszonyúan taszítja a fiatal lányt, aki teljesen más közegben nevelkedett, ráaádsul meg kell küzdenie azzal is, hogy lassan, de biztosan beleszeret leendő férjébe, és ez az érzés kölcsönös. Nem érnek rá romantikázni, a túléléssel vannak elfoglalva, és miközben próbálják megoldani a folyamatos vészhelyzeteket, a saját - a másik számára teljesen érthetetlen - módjukon igyekeznek közelebb kerülni egymáshoz. Az érdekházasságnak induló kapcsolatból észrevétlenül lesz szerelem, és ezen éppen az érintettek lepődnek meg a legjobban, annyira különböznek egymástól, és ötletük sincs, hogyan élhetnének együtt boldogan, saját maguk előtt is tagadják az érzelmeiket, miközben megtanulják tisztelni egymást. Ophélia kezdetben semmit sem ért abból a helyzetből, amelybe belecsöppen, és mivel Thorn nem mond neki semmit, a saját feje után megy, amivel jó nagy slamasztikába kever mindenkit maga körül. Hirtelen felgyorsulnak az események, és a félénk, visszahúzódó lánynak meg kell tanulnia álruhát és álarcot viselni a túlélés érdekében. Folyamatosan tágul az univerzum, amelyet megismer, és mire a könyv végére érünk, összeáll a kép, amely természetesen csak a kezdete az igazi kalandoknak, de azokra a következő részig várni kell sajnos. Együltő helyemben olvastam végig a csaknem 600 oldalas könyvet, sokszor levegőt is alig mertem venni, annyira szurkoltam Ophéliának, először utáltam, majd megkedveltem Thorn-t, folyamatosan döbbentem lefelé az újabb és újabb csavarokon, és merültem egyre mélyebbre az intrikák bonyolult világába. Bár még csak morzsákat ismerhettem meg a darabokra tört világból, nagyon kíváncsi vagyok arra, hogyan tudja ez a tükörjáró lány és mogorva vőlegénye újra létrehozni az egységet ebben a széttöredezett univerzumban. Ez egy nagyon jó fantasy-sorozat, érdemes belevágni!   Kiss Orsi: Minden egyes nap arra törekszem, hogy megteremtsem a valóság illúzióját   A tükörből kilépő lány alakja 2007-ben jelent meg előtte, majd ebből a képből nemcsak egyetlen regény, hanem egy komplett univerzum bomlott ki. Christelle Dabos néhány éve első helyezést ért el azon a pályázaton, melyen a Gallimard a J.K. Rowling nyomdokaiba lépő elsőkönyves ifjúsági szerzőket kereste. A Tükörjáró azóta egy sorozattá nőtte ki magát, Christelle Dabos jelenleg a negyedik részt írja.   A könyv iránti lelkesedést jól mutatja, hogy a rajongók egy része saját illusztrációban képzelte el a regény kulcsszereplőit (ezekből lent mutatunk is párat). Bár A Tükörjáró alapvetően ifjúsági regényként pozicionálja magát, az abban megjelenő közeg, a szereplők egymás közötti viszonya kategórián belül is feljebb, a felnőtt regényekhez valamivel közelebb viszi a kötetet (talán nem véletlen az sem, hogy a kiadó sem helyezett el kormegjelölést a borítón). Dabos regénye egyszerre idézi meg a fantasy, a romantikus és realista nagyregényeket: hőse egy Ophélie nevű fiatal lány, aki tükörből tükörbe jár, és az ujjaival olvasni tud a tárgyak múltjában. Családja a lány akarata ellenére nyélbe üti eljegyzését egy Thorn nevű rideg férfival, így kerül Ophélie a Sarkra, egészen pontosan a Légvárba, ahol hamar nyilvánvalóvá válik, hogy sem a tárgyak, sem az emberek nem feltétlenül azok, amiknek és akiknek látszanak. Egy intrikus harc veszi kezdetét, amelyet a legtöbbször a színfalak mögött vívnak a résztvevők, ám amely vérre és tétre megy, és valódi áldozatokat is követel. Christelle Dabos írásban válaszolt a kérdéseinkre – a tükrök szerepéről, saját magunk elfogadásáról és egy szilánkokra szakadt világról mesélt nekünk. Azt Magyarországon is tudjuk, hogy A tél jegyesei egy olyan prózaíró pályázaton győzött, melyen a Gallimard az új Harry Potter íróját kereste, viszont olvasás közben nekem sokkal inkább a Trónok harca és a Veszedelmes viszonyok jutott az eszembe – meséljen egy kicsit a regény keletkezéséről, milyen előképei voltak, és illetve milyen kép lebegett a szeme előtt, melyből aztán kibomlott a regény cselekménye? A Gallimard a pályázaton elsősorban olyan írót keresett, aki az ifjúsági korosztálynak ír (a kisgyerekektől a fiatal felnőttekig), és korábban még nem publikált. Hogy az „új J.K. Rowlingot” keresték volna, ez a megfogalmazás inkább afféle reklámfogás, nem szó szerint azt jelenti, hogy pontosan ezt a vonalat várták. A Tükörjáró ötlete 2007-ben pattant ki a fejemből. A szöveg azóta sokat fejlődött, többször átírtam, módosítgattam, de a regény legelső képe és legelső jelenete, ahogy Ophélie kilép a tükörből, nem változott. Ez a kép egyébként egy séta közben jutott eszembe, épp az erdőben bandukoltam, a kis belga falu mellett, ahol lakom. Megjelent előttem az a kedves arc, láttam, ahogy kiválik a tükörből, és ahogy a nyaka köré tekert sál a földet verdesi. E körül a kép körül kristályosodott ki végül a történet. A megelevenedő tárgyak, a szilánkokra szakadt világ, a családfők, mindez pár óra leforgása alatt bomlott ki belőle. Mintha már a regény teljes univerzuma meglett volna, hosszú évek óta ott szunnyadt bennem, és csak a nagy robbanásra várt. És hogy voltak-e előképeim? Persze! Az volt számomra a nagy felfedezések kora, folyamatosan újabb és újabb élmények és hatások értek: akkor olvastam Philip Pullmann Az Úr sötét anyagai című trilógiáját, Charlotte Brontëtől a Jane Eyre-t, akkor láttam Miyazaki animációs nagyjátékfilmjeit (a Chihiro Szellemországbant és A vándorló palotát). És persze faltam a Harry Potter utolsó kötetét – tulajdonképpen az billentett ki, hogy végre kezdjek el írni. A könyvtártudomány és a történelem emellett mindig is érdekelt. Szóval nagyjából ebből az elegyből, néhány más összetevővel kiegészítve, született meg A Tükörjáró. A regénybeli Légvárban semmi nem az, akinek látszik – minden csak illúzió, külsőség, máz, és ez ugyanúgy igaz az emberekre is. Ha útmutatót kellene adnia valakinek, aki épp látogatást készül tenni a Légvárba, mi lenne a legfontosabb tanács, amivel ellátná? Ne írjon alá semmilyen szerződést anélkül, hogy elolvasta volna az apróbetűs részt! Vagy inkább úgy általában ne írjon alá semmit! És ha lehet, adnék még egy csokornyi jó tanácsot: ne álljon szóba Sárkányokkal, ne keveredjen alkuba Délibábosokkal, lehetőleg ne kerüljön semmilyen közelségbe Archibalddal és soha, semmilyen körülmények között ne adjon könyvet kölcsön Faruknak, mert elfelejti visszaadni. A Légvárban az intrika a mindennapok része, a hatalmi harcokban sokat számít, ki milyen szövetségeseket tud a maga oldalára állítani, de ugyanilyen sokat segíthetnek az egyes nemzetségek különleges képességei. Ha választhatna ezen képességek közül, mi lenne az az egy, amelyet mindenképp a magáénak szeretne? A magam módján én is Délibábos vagyok. Az íráson keresztül minden egyes nap arra törekszem, hogy megteremtsem a valóság illúzióját. A különbség abban áll, hogy míg a Délibábosok nem tudnak tükröket teremteni, egyre inkább úgy látom, hogy a könyvek képesek erre. A különféle történetek, témák, alakok szembesítik az olvasót a saját problémáival, vágyaival és félelmeivel. Mondjuk úgy, hogy szeretnék olyan Délibábos lenni, aki tökélyre fejlesztette a tudományát, és aki a sok hamis káprázat útján mégis csak nagy igazságokra jut. A tél jegyesei hősnője, Ophélie tükörjáró – a tükör fontos szimbólum az irodalomban, elég csak Lewis Carroll Alice-ére gondolnunk. Íróként önnek mit jelent a tükör – egyszerű csodatárgy, egy láthatatlan híd, melynek segítségével egyik térből a másikba juthat a hős, vagy ennél sokkal fontosabb szimbolikája is van? Ahogy már említettem, a tükörből előbukkanó arc képe már a történet kialakulása előtt megvolt. Nem kerestem, nem én választottam, egyszerűen megjelent előttem, a világ legtermészetesebb módján egyszer csak ott volt. És olyan erősen és határozottan, hogy szinte magától értetődött, hogy a sorozat címe A Tükörjáró lesz, és nem például Az Olvasó, noha az egész cselekmény katalizátora éppen az, hogy Ophélie tud olvasni a tárgyak múltjában. A szöveg első változataiban egyébként Ophélie tükörjáró képességét egyáltalán nem használtam ki. Csak később alakítottam úgy a dolgokat, hogy a tükör motívuma vissza-visszatérjen, és ott is maradjon a cselekmény gerincében: a látszat gyakran csal, a szereplők első pillantásra (majdnem) mindig másnak tűnnek, mint amilyenek/akik valójában, és Ophélie folyamatosan önvizsgálatot tart, így formálódik a személyisége. És hogy honnan jött a tükör? Kamaszkoromban, mint mindenki, én is keresztülmentem azon a fázison – amelyből talán azóta sem sikerült teljesen kikeverednem –, amikor az ember megszállottja annak, hogy milyennek látják kívülről, és retteg mások ítéletétől. Sokáig nem bírtam, ha csak valaki rám nézett, a szereplést időnként még ma sem viselem könnyen. És hát nem úgy tartja a mondás, hogy a szem a lélek tükre? Az én viszonyom a tükrökkel amúgy is eléggé terhelt. Alig néhány hónappal azután, hogy belevágtam A Tükörjáró megírásába, az állkapcsomban csontrákot diagnosztizáltak. Műtét. Átültetés. Az új külsőm elfogadása mindennapos folyamatos munka. És A Tükörjáró ennek a belső útnak minden pillanatában velem volt. Ha vannak olyan olvasóim, akiknek a tükörrel való megbékélés szintén problémát jelent, örülök, ha én is végigkísérhetem őket ezen az úton. Bár a Légvárban a fontos posztokat férfiak töltik be, nagyon hamar kiderül, hogy szinte kivétel nélkül a nők mozgatják a szálakat. Közöttük igazi kívülállónak számít Ophélie, aki lassan bontogatja a szárnyait, és mindent elkövet, hogy ne függjön másoktól („Nem akarta, hogy bárki befolyásolja a véleményét, a döntéseit, egyszerűen szeretett volna saját jogon létezni.”). Ophélie egy ügyetlen, a gyakorlatias dolgokban kissé járatlan lány, akinek fogalma sincs arról, mi vár rá menyasszonyként. Mi az, ami ön szerint Ophélie-t igazán túlélővé teszi egy ilyen környezetben? Jó kérdés, ilyen formában nemigen tettem fel magamnak. Azt hiszem, Ophélie ereje bizonyos mértékben abból fakad, hogy mindig a dolgok mélyére akar látni. Gyerekkorában, a túlféltő, némiképp rátelepedő családi közegben nem igazán tudott kibontakozni, soha nem lépett ki az előre lefektetett keretek közül, magával és másokkal kapcsolatban is megelégedett a felszínes tudással. A Sarkon viszont megtapasztalja, milyen, amikor nincs biztonságban, amikor egyedül magára van utalva. És ebben az új közegben rengeteget tanul, többek között azt is, hogy érdemes tovább látni az ujja hegyénél. Ettől kezdve igyekszik ténylegesen megismerni azokat az embereket, akikkel találkozik, maga dönt, a hibák, amelyeket elkövet, a saját hibái, és mindeközben önmagát is egyre jobban megismeri. Ennek a folyamatnak pedig szintén megvan a maga dinamikája: kiderül, ki ellenség, ahogy az is, hogy ki barát. A magyar olvasókhoz eddig csak az első rész jutott el, a második kötet megjelenése idén ősszel várható – spoiler nélkül mi az, amit elmesélhet a regényfolyam folytatásáról? Haha, előbb jön egy nagy adag borzongás, aztán igencsak melegünk lesz! De komolyra fordítva a szót, nem vagyok jó abban, hogy röviden összefoglaljam a történeteimet – pláne hogy időnként hajlamos vagyok rendesen összegabalyítani a szálakat! Annyit azért elárulhatok anélkül, hogy túlságosan kiteregetném a folytatást, hogy a második kötet javarészt krimiszerű, a harmadiktól pedig nagy lesz a váltás, új díszletekben teljesen új és eddig ismeretlen szereplők jelennek meg a történetben. Ami a negyedik, befejező részt illeti, azt épp most írom. És persze elárulhatnék belőle ezt-azt, de akkor mindenkit, aki ezeket a sorokat olvassa, a Légvár tömlöceibe kellene zárnom… Az interjú szövegének fordításáért nagy köszönet a regény magyar fordítójának, Molnár Zsófiának! Forrás: konyves.blog