Sosem csukom be a szemem. Mindent látni akarok: vért, pókokat, kitörő vulkánokat, csókolózó szülőket, mindegy. De ez nekem is sok volt. Ültem a földön, a költözős dobozok között. Kezemben a szerszámos láda, amiben külön kis rekeszek voltak a szögek, csavarok, tiplik számára. És a sok-sok csillogó ezüst között egyszer csak megcsillant valami arany. Egy gyűrű. Néztem a kis karikát a szögek között, és szorosan lehunytam a szemem. Amikor kétéves voltam, elég volt a szemem elé tenni a kezem, és máris eltűntem. De már három hete múltam tizenkettő. Kinyitottam a szemem, mert kezdtem szédülni a sötétségtől. Gyorsan kivettem a gyűrűt a dobozból. Kisimítottam a hajam az arcomból, és felálltam. Apa új lakásában még semmi sem volt kipakolva, kivéve az új tévét. Szerencsére be is volt kapcsolva, és legalább túlkiabálta a gondolataimat. Felültem az ablakpárkányra, és kinéztem az ablakon. A fák itt is ugyanolyan kopaszak voltak, mint anyánál. A vastag jégréteggel borított autók viszont kisebbnek tűntek, és mintha több lett volna rajtuk a horpadás. Egy nő, apa új szomszédja épp elcsúszott a háza előtti járdán. Piros sapka és jégkaparó volt a kezében. A tévében azt dörögte egy hang, hogy havazni fog, majd dugókat és hócsatákat jósolt. Néztem az autóját takarító szomszédasszonyt. Szinte égette a lábam a radiátor. Nem akartam, hogy apa és Berta hazaérjenek, mégis vártam őket. A jegygyűrű hidegen simult a tenyerembe. Megnéztem a belső oldalát a kintről beszűrődő halvány fényben. Örökké J + S, állt rajta arany betűkkel. Nem érdemes félni a csókolózó szülőktől. Inkább az a veszélyes, ha már nem csókolóznak többé. Berta és apa felbukkant az utca végén. Apa lassan tekerte a bicajt, és közben fehér felhőket eregetett a szájából. A haja már akkor kócos volt, amikor megszületett, és ez így is maradt mostanáig. A családi legendák szerint anya először a hajába szeretett bele, és csak azután a többibe. Berta a csomagtartón ült, féloldalt lógott le mindkét lába. Az elsuhanó utcát bámulta, és egy hatalmas szánkót ölelt át. A keze vörös volt a hidegtől. A kesztyűje anyánál maradt. Azt gondoltam, láthatatlan vagyok az első emeleti ablak mögött, de apa egyszer csak integetni kezdett. Ez nem igaz, gondoltam, ez az ember fél óráig sem tudja észben tartani, hogy dühös rám. Még több pára gomolygott a szájából, és az egész arca nevetett. A szánkó felé intett, felmutatta a hüvelykujját, és még egyet integetett. Ekkor estek el. Olyan gyorsan történt, hogy a balesetet magát nem is láttam. Az egyik pillanatban még a biciklin ültek, a következőben már a földön feküdtek. Apa a kormányon, Berta a szánkó tetején kötött ki, amit még most is magához szorított. Két szívdobbanásnyi ideig csend volt. A szomszéd nő abbahagyta a jégvakarást, én a tenyerembe szorítottam a gyűrűt – és ekkor Berta elkezdett sikítani. Rögtön megfeledkeztem arról, hogy nem szabad kimennem. Felrántottam a szoba ajtaját, és leviharzottam a meredek lépcsőn. Amikor kinyitottam a bejárati ajtót, még jobban hallatszott Berta üvöltése. Úgy, ahogy voltam, egy vékony pulcsiban kirohantam az utcára. A levegő szinte rezgett a hidegtől és csípte az orromat. Már messziről megláttam a vért. Apa a húgom előtt térdelt, és rohanni kezdett felénk a szomszéd nő is. Berta a bal kezével a jobb csuklóját szorongatta. Onnan jött az a rengeteg vér. Csak álltam, és egy pillanatra megfordult velem a világ.

vissza a kiskamaszok sorozatához

Vissza a sorozat-ismertetőhöz