Révész Emese Az ismerős idegen  Hacsak nem múzeumban játsszuk éppen a műértőt, nemigen szoktunk a látott képek stílusán elmélkedni. Meghagyjuk azt a művészettörténészeknek és esztétáknak, akik lebilincselő virtuozitással bűvészkednek a stíluskategóriákkal. Jóllehet a hétköznapokban a kézírás, a hanghordozás vagy akár a divat kapcsán ösztönös módon érzékeljük a formai kifejezésmód, eszköztár (azaz a stílus) eltéréseit, a képek stílusára azonban csak akkor terelődik tudatosan a figyelmünk, ha a megszokottól eltérő jelenséggel szembesülünk: egy adott formai eszköztár meglepő, indokolatlan használatával vagy eltérő stíluselemek vegyítésével, halmozásával. Holott a képzőművészeti alkotások értő befogadásának alapvető feltétele a formai stíluselemek tudatos felismerése, értelmezése, azok történeti elhelyezése. A klasszikus szépségeszmény (legyen az zeneszám, ruhakollekció vagy festmény) alapja a stílusegység. Az ezredforduló posztmodern ízlése ezzel szemben kifejezetten kedveli a stílusidézeteket (historizálás), a stíluselemek vegyítését (eklektika) vagy azok hibrid kollázsát. Jelenünk képáradatában a stílus nem korszellem, hanem egyéni, szabad választás kérdése. Schmidt Cecília Egyik kutya, másik eb című kötete ezt szabadságot teszi nyilvánvalóvá. Képeskönyvének nincs összefüggő története, minden oldalpár különálló mű. Alapötlete szerint a lappár egyik oldalán egy magyar közmondás jelenik meg, szemközt vele pedig ugyanaz a mondás idegen nyelven. Az idézett 24 nyelv zöme ugyan európai, de van mellettük héber, afrikai, perzsa, kínai, japán és arab szólás is. A képek betöltik az oldalpárokat, az illusztrációkba komponált szöveg a közmondások egy-egy mondatára korlátozódik. A szakirodalom ezt „majdnem szöveg nélküli képeskönyvként” (almost wordless picturebook) aposztrofálja, s a képek dominanciája okán a szöveg nélküli képeskönyvek (azaz képkönyvek) típusán belül tárgyalja. Schmidt Cecília eredetileg Visart-os diplomamunkája a Csimota Kiadó jóvoltából kaphatott könyvalakot. Ez a gesztus a kiadó bátorságát dicséri, hiszen a hagyományos elbeszélésről lemondó képeskönyv távol esik az átlag magyar könyvvásárló érdeklődésétől. Ahogy zavarba ejtőnek tetszhet az is, hogy az igényesen kivitelezett kis kötet nem feltétlenül és nem egyértelműen gyerekkönyv, hanem olyan könyvművészeti alkotás, amely gyerekek és felnőttek számára egyaránt élvezetet ígér. A nyelvre hajlamosak vagyunk úgy gondolni, mint a nemzeti identitás bázisára, a nemzeti kultúra legfőbb hordozójára. A könyv alapvető célja viszont éppen az, hogy rávilágítson a nyelvi-nemzeti különbségek mélyén meghúzódó rokon vonásokra. Amit mi úgy mondunk: „aki korán kel, aranyat lel”, az olasz úgy fejezi ki: „aki alszik, nem fog halat”; aki mérges, nálunk olyan, mint a pulykakas, a finneknél viszont olyan, mint a fenékbe lőtt medve; a vihar nálunk egy pohár vízben, az angoloknál meg (naná, hogy!) egy csésze teában dúl. Ugyanazon tapasztalatokból fakadó közös bölcsességeket minden nép saját kulturális, földrajzi élményei mentén ragadja meg. Roppant szórakoztató és élvezetes összevetni az eltérő megfogalmazásokban tükröződő különböző megközelítésmódokat. Ami nálunk két tojás, az a héberben két vízcsepp; amíg nálunk úgy esik, mintha dézsából öntenék, a franciáknál úgy zuhog, mint a tehénpisi; amíg nálunk lyukat beszél a hasába, addig a perzsáknál szép szavakkal a kígyót is kicsalogatja a barlangjából…       A szóláspárokból kirajzolódó otthonosság és idegenség, másság és azonosság fogalmai a kötet képei által kapnak új dimenziót. A magyar nyelvű szólások és idegen nyelvű megfelelőik mindig egyazon a stílusban, képi gondolatkörben fogalmazódnak meg. E tekintetben a képek illusztratív módon jelenítik meg a közmondások lényegi elemeit: nálunk a fehér hollót, olaszoknál a fehér legyet – azon tárgyi elemeket emelve ki, ami eltérő a két megközelítésmódban. Bár arányait tekintve a kötetben a képek uralkodnak, a vezető szerepe mégis a verbális rétegé, a szövegek nélkül ugyanis az illusztrációk önmagukban nem értelmezhetőek. A képek nem a szöveghez való viszonyukban gazdagítják a kötet jelentését, hanem stiláris sokszínűségük révén.  Az oldalpárok eltérő stílusa a szövegre is kisugárzik, ugyanis minden szóláspár más betűtípussal és újszerű tipográfiával kap formát. A magyar közmondás megfelelője az eredeti, idegen nyelven jelenik meg (magyar fordítása a lap alján, kis betűvel kap helyet). Ez a megértés, közelítés új dimenzióját kínálja fel: lehetővé téve az olvasó számára, hogy kibetűzze, akusztikusan is megformálja a számára idegenszerű nyelv fonémáit. Ez néhol könnyebben megy (mint a számunkra otthonos angol kifejezések esetében), néhol akadozó (mint a kevésbé ismerős skandináv nyelveknél), másutt pedig – a latin ábécétől lényegileg eltérő írásképek esetén – a desifrírozás többségünk számára lehetetlen. A héber vagy japán írásjelek az európai olvasók zöme számára jelentés nélküli képi elemek maradnak. Ami a szöveg egyenetlen értelmezése mellett stabil, az a képek univerzális „világnyelve”. Az oldalpárok stílusa nem követ történeti stílusirányokat (vagy izmusokat), és az adott kultúra vizuális arculatához sincs közvetlen köze. (Vagy csak érintőlegesen utal arra, mint a kifinomult japán oldalpár.) Schmidt Cecília a jelenkor hibrid vizualitásában portyázik, teljes szabadsággal és roppant invencióval pörgetve a különféle képi kifejezésmódokat. Kompozíciói között van kubusos, vektoros, emblematikus és kifinomultan rajzos; technikailag legtöbbjük komputer grafika, de akad fotómontázs, grafittal készült kézrajz, akvarell vagy temperafestmény is; formái hol vonalas, másutt tónusos vagy stilizált módon kapnak alakot; felületeit néhol az üresség, másutt a mustrás síkok vagy naturális textúrák alkotják. A szövegek tipográfiája szerves részét képezi a kompozícióknak, néhol játékos módon beépítve a betűket a jelenetekbe. Hangnemüket tekintve képei olykor lírai, máskor filozofikus vagy ironikus módon közelednek a közmondásokhoz. Ami állandó bennük – az a változás; ami ismerős lehet – az az újszerűség. Az olvasó-nézőt (legyen az kisgyermek vagy játékos felnőtt) a képi kifejezésmód szabad és demokratikus sokszínűségére ébreszti rá. Itt nincs domináns stílus, valamennyi kifejezésmód egyenrangú: egyéni habitustól, nemtől, kortól függően változó, hogy ki melyiket találja rokonszenvesebbnek. A fiatal nézőt ugyanakkor rávezeti a vizuális kifejezési formák tudatos szemléletére, jelentéssel és jelentőséggel bíró sokszínűségére. Ennél is fontosabb talán, hogy Schmidt Cecília kötete a világ szemléletének lehetséges módját is hordozza, mégpedig olyan világképet, amely a különféle értelmezési módok iránti elfogadáson alapul, amely nemcsak tolerálja, hanem értékeli is az eltérő megközelítéseket – ahol a másság nem idegenség.