Varázskréta Ismerek egy öregasszonyt, igazat mondok nem tréfát ― aki egyszer a tavasztól elkérte a varázskrétát.   És azóta mint a tavasz, hegyre-dombra és mezőre, ő is virágokat rajzol kemencére, terítőre.     Lehet ősz is, jöhet tél is, olyan csudát tud e kréta, szarkaláb és gólyahír nő, sárgállik a margaréta.   Hadd súgok egy titkot néktek, nagy titok egy kicsi szóban: benne lakik e varázslat, benne minden tolltartóban.     Minden színes ceruzában, vízfestékben és ecsetben ― ha akarod, rózsa nyílik, fa ágára levél lebben.   Amíg odakünn a tél majd fehér jégvirágát írja, mi idebenn, a szobában, tavaszt írunk a papírra!     Gólya, gólya Gólya, gólya, hosszúláb, hol kezdődik a világ? – A tó szélén ring a nád, ott kezdődik a világ… Gólya, gólya, hosszúláb, hol ér véget a világ? – Ha az a tó enni ád, egy tóból áll a világ.     Hová futsz te kicsi őz? Hova futsz, te kicsi őz? -Oda, ahol várnak, ahol sárga falevél búcsút int a nyárnak… -És az hol van, merre van? – Hát az éppen arra, ahol most lép rá az ősz az első avarra… -S ha odaérsz, ott maradsz őszi őzikének? leszel társa rozsdaszín fűnek, falevélnek? -Dehogy leszek! Szaladok onnan is, tovább is, vár énrám a január, vár a Február is… Vár énrám száz téli táj, hóba bújt vidékek, egy nap hegyre szaladok, másnap völgybe érek… Futok, futok, hóvirág nő lábam nyomában, fehérszirmú csillagok bámulnak utánam… De csak tovább szaladok, amíg majd az ágak, az ágakon a rügyek jónapot kívánnak: "Szép jó napot kicsi őz, jókor jöttél erre, épp most lépett a Tavasz az első füvekre…" Akárhova futok én, ha őszbe, ha télbe, akkor is csak a tavasz, csak a nyár elébe! Téli fák Nem fáztok, ti téli fák, mikor meztelen az ág? Eldobtátok a nyári zöld s az őszi aranyruhát. Ejnye, ejnye, téli fák, ez aztán a furcsaság: hideg télben levetkőztök, nyáron viseltek ruhát!