Julijulinak nagyon elfoglaltak a szülei, a nagytestvére pedig sokszor nagytestvéres dolgokat csinál, ráadásul most hosszabb időre Angliába költöztek, ezért az óvodai barátaival sem tud játszani. Még szerencse, hogy vele van Mackó, akivel nagyon jól el tud beszélgetni. Julijuli ötéves, és ha nagy lesz, tündér lesz. Máris előtanulmányokat végez Mackó barátjával: amerre csak járnak, meséket gyűjtenek az érdekesebb emberektől. Nem baj, ha felnőtt az illető, a lényeg, hogy beszéljen mackóul is, ne csak emberül, mert Julijuli és Mackó elválaszthatatlanok. Hiába perlekednek néha egymással, soha nem hagynák ki a másikat semmi jóból. Ráadásul a mesék, amiket a buszon, múzeumban vagy a bevásárlóközpontban gyűjtenek, számukra meg is elevenednek: manók, tündérek bukkannak fel a főtéren, a mozi nézőterén, az órásboltban. De csak az látja őket, akinek szeme van rá. Szerencsére Julijulinak van rá szeme: talán a tündérhivatásból fakadóan, talán csak mert nyitottan és érdeklődően éldegél a világban. A lényeg, hogy sok érdekes emberrel találkozik, akik bemutatják neki Duplavét, a vízimanót, Bimbamot és Tiktakot, a két órásmanót, Piktorillát, az erdei tündért, Popcornt és Tekercset (a barátainak csak Tercsi), a mozimanókat. Tasnádi Emese a Pagony 2009-es Aranyvackor pályázatán bukkant fel először a gyerekirodalmban. Az egyébként orvosként dolgozó anyuka gyerekeiről és gyerekeinek kezdett el meséket írni, mikor a család Angliában töltött egy évet. A Julijuli és Mackó nagyon kedves, könnyű kézzel írt mese. Azonkívül, hogy persze nagyon szórakoztató, a legjobban az tetszett benne, hogy megmutatja azt a kis átjárót, amin keresztül a mese és a valóság között szabadon lehet közlekedni. Ez az átjáró néha eldugott helyen van, általában a többség nem látja, így nem megosztható az élmény, de van úgy, hogy egészen váratlanul kiderül, valaki más is otthonosan használja. Ez a felismerés a legkülönbözőbb emberek között teremthet cinkos közösséget. A cinkosság a csínytevésekben is összeköti az embereket és a manókat, tündéreket, de a mese során többször visszatér a kérdés, hogy melyik rosszalkodás számít játékos, vidám huncutságnak, és mi az, ami már gonoszkodásnak minősül. Ebben is nagyon nyitott a mese: nem korlátozó, de nem is mindent megengedő. Ráadásul a szereplők mindig együtt vitatják meg, hogy melyik fajta rosszalkodás minek számít, nem a mesélő oktat ki minket, hogy mit szabad és mit nem. Telitalálat az illusztrátor választás is. Agócs Íriszt gondolom senkinek nem kell bemutatni, ismerjük kedves, puha figuráit, szellemes, otthonos ábrázolásmódját. Nagyon jól illenek a képek a meséhez: ugyanúgy megvan bennük a két világ közti titkos kis átjáró, mint a történetben.