B. J. Novak színész, stand-up komikus, forgatókönyvíró és rendező, akit a magyar közönség mindeddig leginkább a televízióból (A hivatal, Híradósok) ismerhetett, most új oldaláról mutatkozik be: gyerekkönyvet írt. A könyv alapötlete zseniálisan egyszerű: cseréljünk szerepet a felnőttekkel, és egy pillanatra diktáljunk nekik mi, gyerekek. Nyomjuk ezt a könyvet a kezükbe, és aztán nézzük, hogyan dől romokba a méltóságuk, ha csak erre a tíz percre is. Amerikában óriási siker, osztatlan rajongást vált ki szülőkből és gyerekekből egyaránt. „A gyerekünk garantáltan még egyszer hallani akarja majd. Harmadszorra pedig talán már ő akar nekünk olvasni. Mert egy könyv éppúgy tud szórakoztatni kép nélkül, mint képpel, és ezt jó, ha a gyerekek egész korán megtapasztalják.” - Szél Dávid, Apapara blog „Egy kedves hülyeségben a gyerekek mindig benne vannak – ahogy én is! Szeretek Robotmajomkodni!” - Kardos-Horváth János, Kaukázus zenekar „Jólesik néha együtt marháskodni, élvezni, hogy anya vagy apa is ovissá válva hülye szavakat ismételgetve bohóckodik.” - Hadas Kriszta, televíziós szerkesztő-riporter Forrás: europakiado.hu   Wittmann Ildkó Képtelenség "Képtelenség ezt a könyvet az emberi méltóságunkat megőrizve felolvasni, és ez is lehet a nem titkolt célja B. J. Novak: Képtelen könyv című „képtelenkönyvének”. Két ötlet mentén jön létre az olvasmányélmény: az egyik, hogy lehet-e vicces, szórakoztató egy olyan gyerekkönyv, amiben nincsenek illusztrációk, csak a szöveg, a másik pedig, hogyha igen, akkor nagyjából milyen is legyen: mindenképpen olyan, ami az olvasás komfortzónáiról kevéssé vesz tudomást. Bár  egyszerűnek, egylövetűnek (one trick pony) tűnik ez a könyv, valójában precíz tervezést mutat: a (jelen esetben kimagaslóan fontos szerepet játszó) tipográfiai megoldások szellemesek és letisztultak (kicsit talán túlságosan is), a feszültség, a kíváncsiság lapozásról lapozásra (ez az aktus is bele van kalkulálva ugyanis) fokozódik a hallgatóságban, hogy aztán valami váratlan megoldással jöjjünk szembe. Ez a könyv úgy van kitalálva (megírva, promotálva stb.) , hogy feltételez egy felnőtt felolvasót, aki felolvas a gyerekeknek, lehetőleg olyan korúaknak, akiket már érdekelnek a betűk, de még nem ismerik fel őket. Ezzel a könyvtitok-érzéssel játszik tehát e mű, és nem csak a gyerekek komfortzónáin lép túl, hanem a felolvasó felnőttet is komoly próbatétel elé állítja. Az erősen önreflexív szöveg a spontaneitás érzetét akarja felkelteni, és tartalma is a felolvasó én fokozódó zavara a felolvasandó zagyvaságok kapcsán. Ez persze kíván egy olyan helyzetet, amelyben ezek a túlzások működnek, és mind a gyerekek, mind a felnőttek készen állnak erre az őrületre. Addig, amíg B. J. Novak ezt nagy profizmussal oldja meg, addig a bravúrral magyarra fordított szöveg kevésbé él, vannak benne erősen kimódolt fordulatok (bár a fordítás erényeit, gondoljunk csak a ismerős, de mégis új dalrészre, tényleg kár lenne elhallgatnunk). Igaznak tűnik a könyvben szereplő felvetés: rákényszeríti a felnőtteket arra, hogy vicceseket mondjanak; épp ezért ez a legkomolyabb felnőttek szájából lesz a legviccesebb. Forrás: gyermekirodalom.hu