Kiadó: Csimota, 2010 Oldalszám: 40 Egy kislány meséli el emlékeit anyukájának a már elhunyt nagymamájáról, ám a valóság és a képzelet csodálatos mesevilággá keveredik össze. A nagymamával közös kalandokról azonban kiderül, hogy nem valósak, mivel a gyermek olyan történeteket mesél – mint például hogyan talált nagymama vőlegényt –, amelyeknél még meg sem született, vagy az árvíz, amelynél a nagymama már nem lehetett jelen, mert előtte meghalt. Egy-egy mamuskás történet után az anyuka fejcsóválva inkább elküldi a kislányát játszani. Ilyenkor a kislány hívja a két legjobb képzeletbeli barátját; velük olvas, hintázik, bújócskázik. "A történet arról szól, hogy a főszereplő gyermek úgy próbálja feldolgozni a nagymamája halálát, hogy igazi és képzelt emlékeket idéz fel az édesanyjának. Sokan a halál gondolatát nyomasztónak, szomorúnak találjak és biztos vannak olyanok, akik úgy vélik hogy a halálnak nincs helye gyerekkönyvben. Én úgy gondolom, hogy egy szeretett családtag elvesztése fontos része sok gyerek életének, és ezért a gyerekeknek szóló könyveknek is őszintén, érzékenyen, vigasztalóan foglalkozniuk kell vele. Szerintem a történet nem szomorú, de ez egyéni megítélés kérdése." (Dezső Andrea)   Vajon miért fekete-fehérekek az illusztrációk? "Egyrészt mert nagyon szeretek rajzolni és a grafit technika egyszerűsége rendkívül vonzó. Mivel olyan egyszerű a technika nem lehet semmi mögé elbújni, nincs semmilyen szemfényvesztés, és ez az egyenesség is nagyon vonzó számomra. Másrészt illik a történethez, az én gyerekkori emlékeim gyakran fekete-fehérek, talán mert a családi fényképeink fekete-fehérek voltak a hetvenes években, szintúgy a tévéműsorok."         Dezső Andrea koncepciójában a ceruzagrafikák a fekete-fehér a múlt lenyomatai. Ahogyan az elmúlt dolgokat fodros szélű fekete-fehér fényképeken őrizzük, úgy ő az emlékeket is színektől mentesen, a fény és az árnyék egyszerűségében raktározza.   Papp Eszter   Mamuska első pillantásra megfogott, és nem ereszt. Gondolatban rögtön odafészkelte már magát Mamó, és A hálás virág nagymamája mellé. Pörgetem előről hátra, hátulról előre, a szövegbe még nem tudom beleásni magam, de hazáig csak tudok várni. Mamuskát lerakom, hisz most más dolgunk van, de egy pillanat múlva a kezemben van megint, pereg a grafitszín varázslat. Végül az ölemben köt ki, szorongatom, simogatom, Mamuska nem ereszt. Mamuskát nem eresztem. Aztán csak nem tudok várni hazáig, a négyes villamoson meg elered a könnyem. Nem is annyira Mamuska halálát siratom, inkább azt könnyezem meg, hogy a búcsú ilyen szép is lehet.   Egy kislány emlékezik a nagymamájára. De ezek nem pusztán emlékképek, inkább utániratok, feldolgozások, a halál feldolgozásának folyamata, ahogyan végbemegy a gyermeki lélekben. Mamuska a halála után is jelen van. Az unokájával dobálja a kavicsokat a pinceablakon át, és akárcsak a gyerekek, ő is hallgatózik, hogy csobban-e vagy koppan-e odalent. Ahogyan a nagymama jelen van a halála utáni történésekben, úgy van jelen a még meg sem született unoka, a nagymama régmúltjában. Képzelet és valóság összeér, a gyermekek még ösztönösen tudják, hogy a halál nem választ el, csak a felejtés. A kislány pedig nem hogy nem felejt, de még a valóság kereteit is addig-addig tágítja, hogy a két képzeletbeli barátja mellé a nagymamája emléke is mindenhová beférjen. Az emlékezés azonban cseppet sem fájdalmas, vagy szomorú. Az emlékfoszlányok elegyednek a gyermeki játékkal, Mamuska életének töredékei egy fantáziavilágban íródnak újra. Nagymama a vőlegényvásáron választ magának férjet, a zsebkendőnyi kert pedig akkorára duzzad, hogy el lehet benne veszni az embermagas liliomok és az óriási töklevelek rejtekében. Sosem ismertem a töklevél alatt lapuló kislányt, de hatévesen ugyanúgy éreztem a földnek azt a bizonyos gombaszagát, sötétszagát és könnyszagát, hallottam ugyanazt a nagy-nagy csendet, mint ő, amikor meghalt a nagyapám.  Mamuska búcsúztatásánál jelen vannak a képzeletbeli barátok, az állatok, a természet, az egész világmindenség: “ott volt a nap, a hold, meg az összes csillag, és illatos almák potyogtak az égből.” Aztán “hirtelen nagy-nagy csend lett”, a világ egy pillanatra megdermedt, megállt a körforgás. Az egész mindenség búcsúzott így Mamuskától, hogy aztán újra életre kelhessen minden. Ennél szebben, és természetesebben feldolgozni a szerettünk halálát azt hiszem nemigen lehet.  A grafitnak súlya van, a képek tömörek és sűrűek, a könyv vége felé már burjánzó indák, növénykacsok tekerednek mindenhol. Akárcsak az emlékek, itt egytől egyig fekete-fehér minden. A képek azonban korántsem nyomasztóak, a tömörséget a letisztult stílus, a technika egyszerűsége és a gyermeki látásmód játékossága ellentpontozza. Szélsőséges minőségek megjelenésének vagyunk tanúi: a hatás egyszerre nyugodt és dinamikus, ahogyan az élet keveredik az elmúlással a szövegben.   Boczán Bea Dezső Andrea könyve fekete-fehér borítójával azonnal ráhangol a történetre: a bogarak, dögevő növények és sűrű erdő képi szerepeltetése az elmúlást idézi. Középen egy kislány áll, két manóforma lény között, fogják egymás kezét, és a komor hangulatú részletek ellenére vidámak, szinte kiragyognak a háttérből. Szép összefoglalása ez a könyv történetének, hiszen a Mamuska a gyászmunkáról szól, melynek végén a főszereplő kislány képes lesz elfogadni a nagymama halálát. A könyv négy fejezetből áll, melyek mindegyike a kislány és az anyja közötti párbeszéddel indul: a gyerek felidéz egy a nagymamájával (Mamuskával) kapcsolatos emléket, melyben valós és képzelt elemek keverednek egymással, a tér és az idő teljesen összezavarodik, olyan régmúlt pillanatok kerülnek egymás mellé, melyek a valóságban nem történhettek egyidőben. Az első fejezetben például arra emlékszik vissza, hogyan nézték Mamuskával együtt az árvizet az ablakból, holott Mamuska egy hónappal az árvíz előtt meghalt. A gyerek az árvíz mindent elöntő, pusztító áradatát ösztönösen állítja párhuzamba a nagymama halálával, de mintha továbbra is életben akarná őt tartani, beleszövi az árvízzel kapcsolatos emlékeibe. A sajátos gyermeki emlékezésre utal rögtön a könyv első sora: „- Jól emlékszem az árvízre, mintha csak álmomban látnám.” Emlékezés és álom határozza meg a könyv hangulatát, a kettő összemosódása az egész történetre jellemző, a képek is ezt adják vissza. A grafittal rajzolt illusztrációk szürreálisak, néhol groteszkek, imitt-amott talán kissé félelmetesek is, akárcsak egy furcsa álombéli táj. A sötét árkádok, a sűrű erdő, a hatalmasra nőtt töklevelek mintha valami titokzatosat, ijesztőt rejtenének. Az elmúlás titkát.   Dezső Andrea könyvében nagyszülő és unoka közé ékelődik az anya alakja, aki a felnőttek racionális, csodákra már kevéssé fogékony gondolkodását képviseli szemben a kislány gondolatvilágával. Bruno Bettelheim írja Az elég jó szülő című könyvében: „Míg a felnőtt csak gyöngeségből menekül a képzelet birodalmába a valóság elől, a gyermek erőt merít ugyanebből az élményből, mivel az ő korában még a játék és a képzelet segítségével birkózik meg az ember a külvilággal.” Az anya az első három fejezetben elutasítóan reagál kislánya furcsa, álomszerű emlékeire: „A mama nem hisz nekem, aggódó arcot vág. – Menj játszani - mondja, s én sarkon fordulok és kinyitom a titkos ajtót.” A gyermeki játék és emlékezés egy tőről fakad: a valódi és képzelt világ egyszerre van jelen, az átjárás egyikből a másikba természetes. A kislány - anyja elutasító viselkedése után - képzeletbeli játszótársait hívja: Dadi és Jaji emberarcú, manószerű lények, testüket tetőtől talpig valamiféle szőrme borítja, akárcsak anno a moncsicsikét.   Dezső Andrea egy interjúban elárulta, ez egyfajta védelmet jelent a külvilággal szemben, ezért vonzódik különösképpen a kemény kitinpáncélt viselő bogarakhoz is. A két játszótárs tehát a kislány alteregója is egyben, akiket nem tud megsebezni a valóság, és annak semmilyen félelmetes történése. Akkorák, mint a főhős, és nagyon hasonlítanak is rá. Titkos ajtón érkeznek a falon keresztül, vagy éppen a fák mögül bújnak elő, de mindig ott vannak, hogy elűzzék a gyermek szorongását, félelmeit. A kislány így beszél róluk: „Bújócskát játszunk és Körben áll a kislánykát, azután Egérfogót, s ők mesélnek a városukról ott a fal túloldalán, meg a kertekről, igen, a legtöbbet a kertekről mesélnek…” A kert különösen fontos szimbólum, a természet megjelenési formája mindkét mesében. Az a hely, ahol a csodák a valóságban megtörténhetnek. Már maga a természet körforgása is a születés és halál örök csodája, valamiféle isteni rend mutatkozik meg általa. gömbölyűség a Mamuskában csak az utolsó fejezetben érkezik el. Az első három rész az ellentétekre épül, élet és halál, fent és lent váltakozik egymással, de a kettő mindig kiegészíti egymást, az illusztrációkon is együtt vannak jelen. Az egyik legeredetibb ilyen motívum a víz alatti űrhajó, ahol a víz a halált idézi (lásd első fejezetben az árvíz, mely pusztulást hoz, és a nagymama halálával is párhuzamba állítható), az űrhajó viszont a felszállásra, a földtől és a vízből való felemelkedésre utal, az újjászületés lehetőségét hordozva magában. A bogarak és madarak együttes szerepeltetése is ugyanennek a motívumnak egy újabb megjelenési formája (nem véletlen, hogy a belső címlapon egy hernyó mellett bekötözött szárnyú madár áll, utalva arra, hogy a halál traumáját még nem dolgozta fel a főhős) mely aztán az utolsó fejezetben a lepke kifejlődési folyamatában (hernyó – báb – pillangó) össze is kapcsolódik. A képek hangulata is furcsa ellentétességet áraszt: a rengeteg élőlény szerepeltetése ellenére a rajzok statikusak, tömörek, az időtlenség érzetét keltik. Az élet-halál ellentétpár legegyetemesebb szimbóluma maga a természet, mely először a harmadik fejezetben (A kertben) jelenik meg nem utalás-szerűen, hogy aztán a befejező részben kozmikussá tágulva kiteljesedjen. A kert (bekerített, saját természet) és csoda összefüggését A hálás virág kapcsán már vizsgáltuk. Mamuska kertje a valóságban ugyan „csak akkorka volt, mint egy zsebkendő”, az unoka-főszereplő mégis eltéved benne. Ez az eltévedés egyfajta beavatásként is értelmezhető, a kerti élmény bekukkantás az al/túlvilágba. „Forróság volt, szárazság, és a levelek alatti zöld derengésben úgy éreztem magam, mintha egy üvegben ülnék. A földnek gombaszaga és sötétszaga és könnyszaga volt, a kezemmel morzsolgattam a hűvös göröngyöket. Egy dongó zurrogott el, nagy kék legyek zümmögtek a napfényben, az ösvényen pedig egy veréb ugrált végig, aztán csend lett. (…) Mamuska engem keresett.” Az eltévedést hazatalálás követi, az utolsó fejezet A búcsú, ahol minden a helyére kerül, a kislány elfogadja a nagymama halálát. Ezt jelzi egyrészt a szimbolikus gyermeki temetés: a nagymama fényképe egy csokisdobozban kerül elhantolásra, miközben szentjánosbogarak világítják meg a gödröt, és tücskök húzzák a gyászindulót. „Hirtelen nagy-nagy csend lett.” A természet körforgása egyetlen pillanatra megáll, hogy aztán „mégiscsak újrakezdje a nappalok és éjszakák váltakozásának lassú és biztos ritmusát.” Egy másik ellentét is feloldódik: az anya, aki eddig elutasította kislánya valóságtól elrugaszkodott emlékeit, végre megérti és elfogadja őket, rájön, hogy azok a nagymama halálának feldolgozásához kellettek. Elfogadása jeléül felajánlja, hogy hívják meg a két képzeletbeli barátot, Dadit és Jajit vacsorára. A könyv utolsó kétoldalas képe ezt a búcsúvacsorát ábrázolja, a hatalmasra nőtt virágok alatt kézenfogva ülnek a mosolygó szereplők a megterített kerek asztal körül. A vacsorára feltálalt születésnapi torta is az újjászületésre utal, a többi kerek finomság (dinnye, alma, kuglóf) és az összefonódott karok is mind a gyermek lelkében helyreállt rendet jelzik .