“A legtöbb hat év körüli zsenge korú gyermek rendszerint a legkivihetetlenebb tervekkel van tele, hogy ha felnő, rendőr lesz, tűzoltó vagy mozdonyvezető, engem azonban, amikor ilyen idős voltam, nem izgattak az effajta földi becsvágyak. Én pontosan tudtam, mit fogok csinálni: saját állatkertem lesz! Akkortájt nem láttam ebben semmi ésszerűtlent vagy felháborítót -- ma sem látok. Barátaim és hozzátartozóim -- akik már régóta dilisnek tartottak, tekintve, hogy nem tanúsítottam érdeklődést semmi iránt, aminek nem volt szőre, tolla, pikkelye vagy páncélja -- úgy fogadták mindezt, mint gyengeelméjűségem újabb megnyilvánulását. Úgy vélték, ha nem vesznek tudomást fogadkozásaimról, hogy saját állatkertem lesz, végül is leszokom róla. Az évek multával azonban, barátaim és rokonaim nagy megdöbbenésére, egyre jobban megszilárdult ama szándékom, hogy saját állatkertem legyen, és végül is, miután részt vettem számos expedícióban, amely más állatkertek számára hozott haza állatokat, úgy éreztem, elérkezett az idő, hogy szert tegyek a magaméra. Utolsó nyugat-afrikai kiruccanásomról tekintélyes állatgyűjteményt hoztam magammal, amelyet nővérem kertjében rejtettem el, Bournemouth villanegyedében. - Csak átmenetileg lesznek itt - nyugtattam meg őt, abban a szilárd meggyőződésben, hogy minden értelmes városi tanács, ha egyszer egy kész állatkertet talál a küszöbén, minden tőle telhetőt elkövet az elhelyezésére. Tizennyolc hónap küzdelem után már nem voltam olyan bizonyos a helyi tanácsok rugalmas felfogásában, a nővérem viszont tökéletesen meg volt győződve róla, hogy a hátsó kertje mindörökre az egyik legszínesebb Tarzan-film színhelyéhez fog hasonlítani. Végül a helyi közigazgatás fukarlelkűségén hajótörést szenvedve és megriadva a Nagy-Britannia minden szabad emberét sújtó szabályok és rendeletek nyilvánvalóan végtelen szövevényétől, elhatároztam, felderítem, milyen lehetőségek volnának arra, hogy állatkertemet a Csatorna-szigetek valamelyikén nyissam meg.”