– Most aztán elkaplak, te buta dög!
A férfi Odette felé nyújtja hatalmas mancsát. A macskalány reszketve hátrál a sarok felé, ameddig bír. De semmi értelme, a férfi mindjárt megragadja a bundáját. Legalábbis azt hiszi! Mert velem természetesen nem számolt! Winston Churchill, a rettenthetetlen és nemes lelkű kandúr menten ott terem.
Gyorsan felmérem a távolságot, és ugrom. Rettenthetetlenül és halált megvető bátorsággal! A másodperc töredékrésze alatt a bűnöző hátán landolok. Cigiszaga van meg…
He?! Fenyő? Werner karácsonykor szokta hazacipelni azt az izét, a karácsonyfát a lakásba. Pont ilyen ez a szag is.
Hát ez bámulatos! A karácsonynak több gondolatot sajnos nem szentelhetek, mert a fickó veszettül rázza magát, hogy megszabaduljon tőlem. Egy határozott mozdulattal végigszántok az arcán.
– Aúúú! Hát ez meg mi? – Azonnal elereszti a mancsából Odette-et, és helyette nekem próbál odasózni egyet. Engem ugyan nem fog meg, ahhoz én túl ügyes vagyok. Odette, a világ leggyönyörűbb fehér cicalánya gyorsan iszkol a sarokból.
– Fuss, Odette, fuss! – kiáltok utána. – Én addig elterelem a figyelmét!
– Ó, Winston, nélküled nem megyek sehová!
– Szaladj, Odette! Jobb lesz így! – kiáltok utána, de kis macskaszívem nagyot dobban a boldogságtól. Odette nem akar itthagyni. Mielőtt a férfi lerázna magáról, kiosztok neki egy utolsó mancscsapást. Mire ő felordít, és újfent felém sújt.
– Ó, Winston! – sóhajt Odette. – Te olyan bá…úgy meghíztál! Tedd már arrébb magad!
Meghíztam? Odette! Mi ez itt? Kipattan a szemem, és értetlenül bámulok. Hogy volt képes ilyen bántó dolgot mondani nekem Odette? Hisz a megmentője vagyok!
A lovagja!
Bemutatkozom: Winston vagyok, a kandúr. Jelenlegi szerepemben leginkább személyi tanácsadó egy lányszobában. Legkevésbé: szobatigris!
Nem Odette az, aki ilyen álnok módon megbántott, hanem két lábon járó lakótársam, Werner Hagedorn professzor, aki szemmel láthatóan le akar ülni.
Méghozzá pont a díványra, ahol heverészem, és épp arról álmodozom, hogy megmentem Odette-et egy bűnözőtől.
Ajjaj, de bosszantó! Pompás álom volt, és szívesen megtudtam volna, mit akart mondani Odette. A valós életben eddig ugyanis nem adódott túl sok alkalmunk beszélgetni egymással, mivel én a második emeleten lakom az Árnyas fasor 106/a-ban, Odette pedig ugyanezen ház hátsó udvarában szokott lófrálni. És most ahelyett, hogy megtudnám, mit akart Odette a fülecskémbe lehelni, Werner szépen arrébb tol. Aztán meg lezuttyan mellém a heverőre. Ekkora arcátlanságot! Sértődötten ugrom le a padlóra. Nagyon téved, ha most azt hiszi, hogy nyugodtan simogathat. Egyáltalán nem szorulok Werner szolgálataira, ha a cirógatás-adagomra van szükségem. Piha, még mit nem! Azoknak az időknek bizony vége, főleg amióta már nem csak Bemutatkozom: Winston vagyok, a kandúr.
Jelenlegi szerepemben leginkább személyi tanácsadó egy lányszobában. Legkevésbé: szobatigris!
Kettesben lakunk ebben a szép polgári házban Hamburg egyik előkelő negyedében. Ugyanis lett két nagyon kedves lakótársunk: egy kislány és az anyukája – Kira és Anna.
Kezdetben csak Annát ismertük, bejárónőként dolgozott nálunk, de amióta otthagyta a volt barátját (sőt elmenekült tőle), a lánya, Kira is nálunk lakik.
Kirával nemrég egy hihetetlenül izgalmas kalandban volt részünk, és bár mindig azt gondoltam, hogy ki nem állhatom a gyerekeket, vele mégis nagyon jó barátok lettünk.
Egy okkal több, hogy hagyjam ezt a buta Wernert leülni a heverőre, és Kira keresésére induljak!
Elfutok hát a hosszú-hosszú előszobai folyosó másik végéig. Ott található a valamikori vendégszobánk, ahol most Kira lakik. Az ajtó épp csak be van hajtva. Az orrommal tolok rajta egy kicsit, hogy résnyire kinyíljon, és besurranok a szobába. Kira egy kis íróasztalnál ül az ablak mellett.
Valószínűleg épp a házi feladatát készíti. Elegendő két ugrás, először az ágyra, onnan pedig tovább, és máris ott termek az íróasztalán. Úgy van, ahogy sejtettem: Kira az iskolai füzetébe körmöl valamit.
– Szia, Winston! – köszönt vidáman, és megvakarja a fülem tövét.
Miaúúú! Ezt nevezem én illő fogadtatásnak. Óvatosan Kira ölébe mászom, és dorombolni kezdek. Ha már azt a csodás álmot nem élvezhettem a végéig, akkor igazán rászolgáltam
egy kiadós simizésre. Tehát még hangosabban dorombolok.
– Igen, igen! Te kis édes! Ugye, ez tetszik neked? – kérdezi mosolyogva Kira. – Erről jut eszembe, Pauli és Tom érdeklődtek utánad. Tudni akarták, hogy vagy.
Pauli, akit igazából Paulának hívnak, és Tom Kira osztálytársai és egyben legjobb barátai. Együtt járnak a Wilhelmina Gimnázium 7. b osztályába, és mindketten nagyon rendben vannak, erről már személyesen meggyőződhettem.
Hogy kandúrként ez miképp sikerülhetett nekem? Nos, igen egyszerű: annyi történt, hogy testet cseréltem Kirával, és egy kicsit én nyomtam az iskolapadot helyette, mint tizenkét éves kislány. Hogy ez LEHETETLEN? Már miért lenne az?! Tényleg így történt! Együtt még egy bűnözőt is elfogtunk, bilincs csattant a csuklóján, azután meg Kira anyukájának segítettünk, nehogy gondja legyen a rendőrséggel.
Mindez azelőtt történt, hogy visszacserélődtünk. Jószagú szardínia, az volt ám az izgalmas kaland!
De nézzünk mindent szép sorjában: néhány héttel ezelőtt egy építkezési területen nagy viharba kerültünk, Kira meg én. És belénk csapott a villám. Méghozzá pont abban a pillanatban, amikor mindketten azt kívántuk, bárcsak valaki mások lehetnénk. És, hát… teljesült a kívánságunk, mert amikor a villámcsapás után magunkhoz tértünk, semmi sem úgy volt, mint korábban. Én, Winston, Kira kislánytestében találtam magam, Kirából pedig egyszeriben egy fekete bundájú, brit rövid szőrű kandúr lett – azaz Winston. Ráadásul mindketten tudtunk a másik gondolataiban olvasni. Bár ez utóbbi igen praktikus volt, a csere azért mégsem bizonyult olyan kellemesnek. Részemről már csak azért sem, mert onnantól fogva minden áldott reggel iskolába kellett mennem, Kira iskolájába. És ez kezdetben borzasztó volt! Az a gonosz Leonie, meg a kibírhatatlan lánybandája megpróbáltak elintézni. Talán még sikerült is volna nekik, ha Tom és Pauli nem lépnek közbe. De így végül nem esett bántódásom. Arra pedig még büszke is vagyok, hogy sikerült őket megnyernem barátoknak Kira számára.
Eleinte nyilván fogalmuk sem volt róla, hogy én egy kandúr vagyok, Kirának pedig magától nem jutott eszébe, hogy összehaverkodjon velük. Így lett belőlem, bizonyos értelemben, lányügyekben jártas tanácsadó.
De a sok izgalmas élmény ellenére sem akartam örök életemre Kira testében élni. A lelkem mélyén én bizony négylábú vagyok – kizárt, hogy kétlábúként éljek. De mégis hogyan érvénytelenítsük a cserét? Mikor már nagyon kilátástalannak tűnt a helyzet, Tom előállt egy mentő ötlettel, amelyhez még villámlásra sem volt szükségünk, és aztán… Na jó, rövidre fogom: happy end lett a vége, Kirából megint kislány, belőlem pedig kandúr lett. Sajnálatos
módon azonban többé nem tudunk egymás gondolataiban olvasni. Bár ettől még nagyon jól megértjük egymást. Hát, ezek azok a dolgok, amik miatt Kira nagyon jól tudja, hogy irtóra örülök neki, ha bármikor újra találkozhatom Tommal és Paulival.
– Azt találtam ki, hogy a legközelebbi találkozónkra egyszerűen magammal viszlek. Ez véletlenségből pont ma délután lesz a fagyizóban. De előtte tehetünk egy kis kitérőt a hátsó udvarba, hogy meglátogassuk a haverjaidat. Vagy egy bizonyos havernőt – vigyorodik el Kira.
Természetesen tud róla, hogy mennyire odavagyok Odette-ért. Végül is elég gyakran szóba került a téma, amikor még tudtuk egymás gondolatait olvasni. Odette a legszebb macskalány, akit ismerek. Hófehér, bársonyosan fénylő bundát visel, és olyan éjfekete szeme van, hogy szabályosan beleszédülök a mélységbe, amikor belenézek. És bár az udvari macskák vad életét éli, ő azért mégis igazi hölgy. Milyen kár, hogy sokáig csak egy felfuvalkodott, arrogáns és elpuhult szobatigrisnek tartott. Ami természetesen szemenszedett butaság! Művelt vagyok, sőt jól képzett, nem pedig beképzelt! És ez óriási különbség! Kira erre elhalmozott a tanácsaival, hogy jó pontokat szerezhessek Odette-nél. Igazán jól eltalálta a dolgokat, mert azóta, ha nem is szoros, de mégiscsak baráti kapcsolatba kerültünk a cicalánnyal, és amikor véletlenül összefutunk a hátsó udvarban, nagyon kedvesen és kötetlenül elcsevegünk olyan lényegtelen dolgokról, mint az időjárás vagy az utolsó étkezésünk.
Ettől persze Odette egész biztosan nem tart valami nagy hősnek – még nem! Álmomban már majdnem sikerült, és most veszettül megfogadtam, hogy ezen bizony az életben is változtatni fogok.
AJÁNLOM AZ OLDALT
ÖSSZES FOGLALKOZÁS
Kiadó: Manó Könyvek, 2015
Frauke Scheunemann
