"Máté Angi hőse árva kislány, aki zord nagyanyjával, Mamóval egy kidőlt-bedőlt, kék falú univerzum lakója. Mégsem afféle árvagyerekes-ríkatós lelki horrortörténet ez, sem puszta tudósítás a szeretetlenség poklából. Az elképesztően tömény kisprózákból nem holmi sivárság árad. A titok az író világ-újrateremtő nyelvezete, amely egyszerre egyedi és erdélyi, gyermeki és művészi, csodásan hajlékony és mulatságosan naiv. Mamó „korcbaszedett' arca felett lobogós hajon "csicsonkáznak” a „hajhuziga-bogarak”, a templomi szentek „mutatják a szomorút, ki magukból”, „Nemzetközi Nőnapkor ott állnak a legszebb anyákok, a legszebb fejükkel, ruháikkal”, temetőben pedig „járulnak a népek, mintha lerónivaló sajnáljaik lennének”. A túlélés eszközei a varázsigeként örvénylő szavak. Sok jó könyv jelenik meg manapság, ám ritka az olyan, amelynek a helye előre ott állna kitöltetlenül a magyar irodalom polcán. A Mamó ilyen szín a palettán. Csak most, hogy van, jövünk rá, mennyire hiányzott!' (Lackfi János)   index.hu Máté Angi magát írja. Emlékek törtek fel benne, fogta magát, s lejegyezte. A fiatal nő történetére és történeteire a Nők Lapja is kíváncsi volt. Bizony, Angi egyszerre ott termett – lányával, Dorkával, gyermekkorával és az azt megelevenítő villanásokkal – a szemünk előtt. Ennek apropóján beszélgettünk. Hogy mi neki az írás. „Olyan furcsa gyerekbe ragadt képek és moccanások, amik ott mind vannak, és így jönnek elő.”  "Mert egyedül voltam, mindent magamnak kellett megértenem, s valahogy ezek a megértések vagy túl nagyok, vagy túl kicsik lettek." "Kicsi volt a kék ház, az udvar, kicsi volt körülöttem a megfogható, kevés volt a világ, amiben kicsi testem mozoghatott. Ezért kerestem mindig s leginkább magamon vagy a fejemben a dolgokat."  Angi – ahogy ő mondja – bolond szavakat használ. És ilyen különösen gondolkodik. S hogy ezek a gondolatok még különösebb nyelvezetű mondatokba fordultak, az onnan jön szerinte, hogy: „Bennem valami asszem nincs rendjén, mert én túl sokat látok, vagy többet látok, mint ami valami, hogy a papucsban nem csak azt látom, hogy az papucs, hanem már rögtön látom a lábat is, ami kiemelkedett belőle, és elment tova, vagy a mozdulatot is látom a papucsban. Ez ami néha teher is, hogy ekkora kerek a szeme az embernek.” A történetei mind egy szálig gyermekkorába nyúlnak vissza. Hogy gurgulázva törnek elő, vagy maga megy értük a mélybe – azt ő sem tudja. Azt mondja, vannak, mindig is ott voltak. Az emlékek naplószerűen sorakoznak, az írások főszereplője egyértelműen Mamó. „Ő és én vagyunk abban a kicsi világban. Nem a kötődés volt erős, hanem az, ahogy mi voltunk ketten, az az egész levés. Az, hogy volt egy öregasszony, meg volt egy kicsike-kicsike gyermek, és ott éltük azt a szűk teret, mert onnan nem nagyon lehetett kimenni, eljönni, messzebb menni. Tehát laktuk azt a házat, azt az udvart, és volt Mamó, és voltam én.” Mamó, a nagymama. Rövid ideig ugyan, de ő nevelte a kislányt. "Vannak olyan nagyanyák, akiknek kötényeik vannak, azok zsebében üres vaníliástasakok, hogy oda lehessen bújni, a madártejszagba beledőlni. Láttam én olyanokat. Mamónak nem volt köténye, nem volt kötényében tasak, csak szaga volt, nehezen tudtam beszuszogni, szédítő szekrényszagba keveredett valami sósborszesznek a csípje, amit fájós csontjaira kent." "A jók után vágytam: kellett mamónak az olyan teste, mi mellett nem jön a félés, az ő beszéde, az olyan, mi magyaráz, a puhasága, ami finom. Mindezeket attól az öregasszonytól óhajtottam, aki valami miatt nem akart engem. Sem ő, sem a szeretet, sem a tudás, sem az élet." „Nem magyarázott, nem mesélt, nem beszélt hozzám, mert őneki az már sok lett volna, mert ő olyan mamó volt, ő abból volt gyúrva, hogy ő nem mutatott rá dolgokra, vagy nem mondta, hogy ez így, vagy az amúgy. Nem lehetett bújni hozzá.” Keserédes történet - gondolhatnánk. Csakhogy ez indította el a gyermeki fantáziát: „Valamit ki kellett találni, amitől olyan puffosabb lesz a világ, hogy el lehet lenni benne, könnyebben. Merthogy nehéz volt azok nélkül a pátyolgatások nélkül meglenni. Én érzem azt a nagy hiányt, azt, amiket mind ki kellett találni, meg kellett csinálni, hogy mozgattam a fejemet a falvédővel szemben átellenben azért, hogy a madár szárnya úgy megmozdult, akkor már röpült a madár.” A regény nem konkrétan jelzett részletekből áll, de részekre tördelt, és ekként ezek a részletek akár külön novellákként is megállnák a helyüket.  A könyv különböző fényképekkel és rajzokkal tarkított, ami szintén a gyermekkönyvekkel való hasonlóságra emlékeztethetnek, vagy az emlékek megidézésének élményét akarják elmélyíteni, azonban én zavarónak találom, hogy a legtöbb képnek nincs kapcsolata azzal a szövegrésszel, ami mellé éppen be van illesztve.