Somogyi András   Carlos Ruiz Zafón újra visszatér az Elfeledett Könyvek Temetője világához, vagyis egy (részint legalábbis) elképzelt Barcelonához. A sorozat első kötete (amikor még nem is lehetett tudni, hogy sorozat lesz), A szél árnyéka nagy-nagy kedvencem, és az ahhoz csak mérsékelten kapcsolódó Angyali játszma is tetszett, ha nem is annyira nagyon. S mivel a maga módján mindkét történet befejezett egésznek tűnt, nem is nagyon értettem, mi szükség van folytatásra, de az nem volt kérdés, hogy el kell olvasnom.   Az új rész két főszereplője Daniel Sempere, az ifjú antikvárius, és a Franco-korszak által megtépázott Fermín. A történet elsőre A szél árnyéka folytatásának tűnik, ám kiderül, hogy az Angyali játszma író főhősének, David Martínnak is fontos szerep jut benne – ő Fermín életében is meghatározó tényezőnek bizonyul. A történet az 1950-es évek második felében, valamint 1940 körül játszódik. Az utóbbi idősíkon Fermín börtönélményeit, illetve szabadulásának történetét ismerhetjük meg. Egy titokzatos idegen felbukkanása okán, az egyébként esküvőre készülő Fermín elmeséli Danielnek, mi minden történt vele – s milyen kapcsolat fűzi a Sempere családhoz a már eddig ismerteken kívül.   Bár a regényben akad néhány csavar, a cselekmény messze nem olyan szövevényes, mint elődei, és a különféle irodalmi zsánerekből sem merít olyan sokat. Egy-egy pontján krimi, illetve kalandregény elemek bukkannak fel, de alapvetően a megidézett időszak borzalmaira helyezi a hangsúlyt – egy helyen utalva arra, hogy nagyjából bármely politikai rendszernek megvoltak a maga árnyoldalai és szemétládái. Ez önmagában elég soványka volna a két korábbi Zafón regényhez mérten. Ami megmenti a könyvet, az egyrészt maga Barcelona, ahogy a várost az író ábrázolja, de még inkább a remek humorú párbeszédek, melyek egyik résztvevője általában Fermín. Elfogadom, ha valakinek ezek a részek erőltetettek, szellemeskedők, de én bírom az efféle túlpallérozott, kifinomult szópárbajokat, arról nem is beszélve, hogy Fermín a regényben még a legszörnyűbb események közepette is megőrzi ezen stílusát. Szintén erőssége a regénynek egynémely hétköznapi események, emberi pillanatok szeretetteli leírása. Aki nem kedveli Zafónt, annak ezek nyilván giccsesek, de én, Isten bocsássa meg nekem, olyan derűt, a jól megélt élet olyan, visszafogott ragyogását érzem ezekben a képekben, amit szívesen látnék viszont megannyi embertársamnál. Kíváncsian várom az állítólag négykötetesre tervezett sorozat befejező részét. Túl azon, hogy A mennyország fogságában úgy ér véget, hogy nagyon is egyértelművé teszi, hogy hogyan tovább, nem bánnám, ha a folytatásában sűrűbben kerülne szóba a fent említett Temető, és úgy általában véve is jobban elvarázsolna, mint ez a regény. Mert ez egyszerűen csak olvasmányos volt, de össze sem lehet hasonlítani a hatását a két korábbival.