Amikor kezdtem embereket, gyermekeket látni, úgy tűnt, mi valahogy nem olyanok vagyunk, mit ők. Azaz külön-külön olyanok, mert Lidi néni ráncos volt, mint mamó, meg én is olyan voltam, mint bármelyik ovis, de nekik anyjaik és apjaik voltak. Aztán megtudtam, hogy apám nincs, anyám meghalt. S ezt mamó úgy mondta, mintha nem akarná kiengedi a szájából, szorítósan, s nem szeretett a szeme. Mindig azt gondoltam ettől, hogy kicsit valami közöm lehet ahhoz, hogy meghalnak az emberek. Mamó nagyon szerette a temetőket meg a temetéseket. A temetéseket egy kerítésléc lyukán át néztük, persze kilógtunk a deszka mögül, ha rezgett a hosszú emberek sora, bennük a fekete. Fekete cigányok, fekete trombita, fekete lábak a kocsikon. Mind forogtak ott a léclyuk kerekében. Ilyenkor mamó kicsit boldog volt, hogy más is meghal, nemcsak Ilike, aki az én anyám. Az én anyám erős volt. Van egy fényképem róla. Egészen felnőtt voltam, amikor a kezembe került. Már annyira nagy voltam, és nagy volt bennem a felejtés, hogy nem is tudtam, engedjem-e, hogy ez a kép legyen az anyám. Mert semmi kép nem élt bennem. Ezért hát hagytam. Erős volt,mert emelgette a sorompókat. Ezt dolgozta. Erősen tekerte fel, ha jelzett a vonat. Egy kicsi vasutas házból ilyenkor előerősködött, tekert, megállt, a vonat továbbment, tekert. Nem tudom, szerette-e ezt csinálni. A képen nem látszik. Volt férje, két gyermeke. A bácsi verekedős volt, a gyermekek sírtak. Ez nem látszik a képen. Nem fogják egymás, úgy, mint akikben sok a szeretet. Anyám végül mégiscsak szeretni kezdett valakit, aki csak jött egy vonaton, átment a síneken, úgy ment tova, úgy lettem én. Akkor berakta magát meg engem egy kicsi szomorú kofferbe, hazament anyám mamóhoz meghalni. Hagyta a verekedős verekedését, a sírósai sírását, a tekerést, csak engem vitt, letett a kék házba, sötétedett benne. Mamó nézett rám, ahogyan később is, mindig, valami gyalázatot fújt körém a dühe, valami rossznak a jelét pökte rám, hogy a mai napig ne tudjam, jó lehetek-e valakinek még. A kék háznak nem volt oldala, azaz nagyobb volt a lyuk, mint az oldal, odahúzta az ágyat, s azt betömte. Csak néha mutatta lámpásban lebbenő láng, hogy közénk jött a kint.