Apa tegnap meghalt. Állítólag sokan teszik, hallottam valami slamisztikáról, ami szerint nagyon sokan. De ő nem sokan volt. Van olyan, hogy valaki behunyja a szemét és soha többé nem nyitja ki. Nem értem, miért nem. Pedig apának olyan szép barna a szeme, mint a csillogó gesztenyének. Tele van ilyen gesztenyékkel a játszótér. A fáról leesnek és fekszenek a földön. Sok-sok csillogó gesztenyeszem. De egyik sem apáé. Apa elaludt. Éjszaka lett a szeme helyén. Apa néha megállt a tévé előtt, amiben zajos zenét játszottak furcsa hajú bácsik. Elkezdett énekelni és úgy csinált, mintha a távirányító lenne a húros gitárja. Grimaszolva rángatta magát ide és oda. Valami ficánkolni kezdett ilyenkor benne. Ahogy vége lett a dalnak, kiült a savanykás szag az ingére, és izzadt a tenyere is. Mint akiből párolog valami, ami nem főtt ki sosem.   Egy ideje a mama mindent múlt időben mond. Csupa két té az életünk. Míg más az autójával, mi az idővel tolatunk. Eléneklem a kis kece lányomat. Olyan hamisan, ahogy egyedül én tudom, csak kérlek, Mandula, ne legyél szomorú. Állítólag nem éri meg, legalábbis a házinéni mindig ezt mondja, és olyan lángvörös hajjal biztos csak igazat tud mondani az ember. Csikalandoz egy kérdés. És nem hagyja abba. Volt egy faág, amit elértem apa nyakából. Onnan minden máshogy nézett ki. Mint egy űrhajóból a föld. Azt mondta, hogy pár év és elérem egyedül is. De akkor már minek. Ragacs kéne ami megtapasztja a pillanatot amikor minden összetört. A kullancsok nagycsaládosak. 9000 testvére van annak az egynek, akit ma kiszedtek belőlem. Ha ilyen sokan élnénk egy lakásban, akkor én is magamba költöznék. Tegnap krumplipüré volt, ma krumplis tészta, tegnapelőtt meg tojásos krumpli. Azt hiszem, hogy krumpli-rózsák fognak nyílni a hasamban. Gyorsan eszem céklát is, hátha találkoznak a pocakomban és akkor szép színe lesz a rózsáimnak. Sok céklaszínű krumpli-rózsa. Az idővel kinyílnak, én meg nagy csokrot kötök belőlük, és eladom őket. Olyan gazdag leszek, hogy soha többé nem kell krumplit ennem. Nem emlékszem. Nem emlékszem arra, hogy milyen volt apa keze. Nem emlékszem! Most megyek, és megnézem a tejúton a lúdtalpas angyalok lábnyomait. Mama néha ideges. Menekülnek a bogarak a szemében. Olyankor csak beszél, és beszél, na meg beszél. De azt hiszem, nem hozzám. Apához, akire emlékeztetem. Ha van mobiltelefon, akkor biztos van mennyhívó is. sietni odaégett tej nagynéni lufi várni ajtó mamaegyedül zseb mandula távolság létra bezár csomagolópapír nyár pöttyös bugyi tél ázott zokni tészta csupasz gríz láng karfiol felhő nagypapa repülő szakad gyöngy apakönny Ha bodzavirág lennék, Ábel lehetne a levélke, és akkor együtt nőnénk az út szélén. Hetek óta keresem az égig érő fát. De senki sem tudja, hova nőtt. Minek nőnek fel a felnőttek, ha ezt sem tudják? Még semelyikük sem gondolt arra, hogy meglátogatna valakit odafent? Egy fényképem van csak. Azt is összeölelgette  a szétolvadt savanyacukor. Állítólag elengedni a legnehezebb a dolgokat. De annak, aki csak akkora, mint én, elérni sem könnyű.   Zsilike kabátja Zsilike, Zsilike, könnyű a sötétség színtelen ruhája. Ötujjnyi ideje fogyott a világ. Először a színek. Kimosták őket. Kilyukadtak. A halak fulladnak meg így apu szerint. Elcsitul bennük a szusz és elhevernek a vízen. Hideg lesz a pikkelyük. Az ezüstre még emlékszem. De már olyan messze van, mint a Hold.   Zsilike alagút. Zsilike repceszál. Zsilike kicsike légy. Zsilike repül és rajzol. Zsilike szemében csillagpornyi réz. Zsilike lát. Zsilike hallja a falat. Zsilike apró szénfolt. Zsilike vak. Pár óra után sikítani kellett. Az ujjammal nyomni a szemem. Kitátani a szám, hátha kinyílik a szemhéjam. Apu lámpaoszlop, nem világít. Áfonyaszemű akarok lenni. Fekete fák alatt feküdni. Ég a szemem. Korom, minden kormos. Már nincs kék. Utálom a sajnálatot. Olyan, mint a takony. Nyúlós-ragadós. Apu szúrósbüdös. Mit lát a vaj? Mit a pulóver? És a kiflicsücsök? Mit lát a szék? Mit az asztal? Mit a madár? És én? Ma a fehérzsebesszemcseppesbácsi megkérdezte, hogy mit szoktam álmodni. Vagy látok-e még foltokat. Kinevettem. Milyen rossz lehet olyan dolgokkal foglalkozni, amiről semmit sem tudunk. Kifőzve vagy elfőve. Folyik ez a furcsa folyadék. Honnan jön, honnan folyik, ha ott már nem laknak színek?     Nagymama a legszigorúbb velem. Mindent egyedül kell csinálnom. A cipőt felvenni, a kanalat fogni, rányomni a krémet a fogkefémre. Egyedül kell öltöznöm, mintha nem változott volna semmi. Nagymama néha ijesztgetős boszorkány, aki a mellkasába zárta az egész erdőt. Futnának belőle az őzek és a szarvasok, de ő egymagában egy farkascsorda. Leharapja a lábukat.  Bence megállt az ajtóban. Éreztem, hogy zavartan vakarja a nadrágja szélét. Zsirzsegett a körme. Emlékszem még arra, ahogy a kosz vastagon feküdt a puha körme alatt, és a pad alá dugdosta az izzadós tenyerét. Nem mert bejönni, csak a konyháig. Hallottam, ahogy anyu bonbont ad neki és kakaót tölt. Én a szobaajtó mögött álltam. Nem akartam kimenni. Nem akartam nem látni, ahogy a maszatos arcát beletörli a pulóverébe, és az kis csíkban még az orra alatt marad. Mint egy bácsi bajsza. Soha nem látom majd bajusszal. Macskaszem. Villanás. Kucorgó árnyak a falon. Párnán a nyál szaga. Susog az ablak alatti rés. Az óra egyre csak dobbant. Zakatolnak a tárgyak. Lüktetnek és dohognak, egymásba ütődve zuhannak a földre. Az autók a fejem mellett suhannak el. Egykettőháromnégyöt... minden hatalmasra nő és odanyom az ágyhoz! Nyikorog, csikorog, egyre fáj a város. Dudál a szívem. Állítsák meg az éjszakát!! Fel akarok ébredni! Világgá akartam menni. Oda, ahol még sosem jártam. Egyszerűnek tűnt. Kilépni az ajtón, elkanyarodni a sarokháznál és csak menni és menni. A buszvégállomás után még sosem néztem körbe. A gyerekeket nem engedik messzebb. Csak anyuval vagy apuval. De arrafelé még sosem volt dolgunk. Anyu azt mondta, hogy elvisz. Nem értette. Világgá csak egyedül lehet menni, még a világtalannak is. Reggel varjak ültek az ágyamon. Hetven varjú kopogtatta a takaróm. Nem lakom itt, mondogattam nekik. Nem hitték el, és károgtak, kopogtak tovább. Nem lakom itt, mondogattam. De ők vártak. Betakartam a hátam, ráültek és kopogtattak tovább. Nem lakom itt, mondogattam nekik. De ők nem hitték el. Előbújtam. Az egyik kitárta a szárnyát. Hatalmas és csillogó tollai szétnyíltak. Elrepült. Diószemű. Van egy új játékom. Szag-térkép. Ezzel mesélem el, hogy merre jártam. Ma például: Anyu parfümje, a szomszéd húslevese, benzin, szél, kutyakaki, az uszodás-ruhatáras hajlakkja, klór, mézes-barackos fürdőkrém. A kapaszkodó fémje, műanyag labda. Égetett cukor, és narancs. Belül már alszom. Kaptam ma egy kabátot. Anya hebegve próbálta körbeírni, hogy milyen a színe. Néha tudok süket is lenni. Nem akartam hallani. Mert tudom, hogy milyen. Bármilyen. Az új kabátom szép. Kicsit hosszú, a bokámig ér. Pampafű vagyok benne. Lila vagy piros szöszvirágokkal. A gombjaim harmatgyöngyök. Kipukkannak, ha begombolom őket. Repkedő kabáttal megyek az új iskolába. A télben az a szép, hogy még emlékszem rá. Anyu ma a születésemről mesélt. Hogy ott a hasában ugyanúgy mindent tudtam és éreztem. Én hetven évig leszek egy világpocakban, azóta erre gondolok. Kaptam nagymamától egy babát. Loknis a haja és ragasztott a lába. Soha nem játszottam vele, de ma megkértem, hogy vegye elő. A saját kisbabám jutott eszembe. Hogy fogom majd így fürdetni és a haját fésülni? Etetni és feladni rá a nyári ruháját. Megkérdeztem Bencét, hogy milyen nevet adna a kisbabánknak. Azt mondta, hogy talán Anna, mert az visszafelé is annA. Bencével elfeleztünk egy hullócsillagot. Nálam maradt a láthatatlan fele. Lili zongorahangoló vagy telefon-felkapkodó szeretne lenni. Tud úgy murrogni, mint a pápaszemes bagoly a mesében. Én biztos sokszor hívnám, ha tudnám, hogy ő veszi fel. A pontírógépen már tudok pötyörészni, lassan le tudom írni a nevem: Zsilike. Nagymama teát főz folyton. Diólevélből, palástfűből és őszi margitvirágból. Azt hiszi szerintem, hogy a vakság gyógyítható. Én csak mosolyogva megiszom a lötyit, aminek fura szaga van és legalább négy kockacukor kell hozzá, hogy le bírjam nyelni. Nagymama túl öreg ahhoz, hogy megmondjam neki az igazat. Inkább megkínálom őt is a teával, hátha segít neki. Ma meg mertem simogatni a legnagyobbat. Szövetszerű volt a tolla, érdes és kemény. Néhol finomabb és sima, mint a papír. Nem csípett meg. Csak ült és hagyta, hogy rátegyem a kezem. Ki akartam hallgatni a ketyegést benne. Közelről, olyan közelről, hogy a szárnya alá férjek.   A könyv különlegessége, hogy a Zsilike kabátja című részből Braille-írásos melléklet is készült az MVGYOSZ segítségével.