Hogy menjen be így a tévébe? Be se engedik! És ha azt mondja, hogy ő dr. Pete Ádám...? Mindenki ki fog feküdni a röhögéstől. Vagy bevitetik az ideg-elmére! Hogy fog így pénzt keresni? Hogy fogja felnevelni Pétert? És hogy fog... hogy fog újra megnősülni, ha esetleg, egyszer majd… Úristen! – akadt el a lélegzete hirtelen. Mi lesz Petivel, ha meglátja az apját ilyen csenevészen, nyápicon, kis kölyökként?! Ha meglátja saját magát, amint éppen szembe jön!… Rettenetes lelki törést okozhat neki ez a látvány! Lehet, hogy el fog ájulni? Vagy ideggörcsöt kap! Nem, így nem kerülhetek a szeme elé. A legjobb lenne kilopózni a lakásból. Elmenni, és valahonnan felhívni a gyereket telefonon… „Halló! Kisfiam! – mondaná neki. – Kérlek, ne csodálkozz, hogy ilyen vékony a hangom. Én mégis a te édesapád vagyok!...” „Pite szétröhögné a kagylót – gondolta Ádám. – Azt hinné, valamelyik osztálytársa szórakozik.” A doktor úr kicsi fejében kavarogtak a gondolatok… Még végig se gondolta az egyiket, már jött a másik, a harmadik, és egyszerre a többi!… Ő pszichológus! Ő öt évig az emberek lelkéről tanult az egyetemen. Hogy lehet, hogy ilyenről sosem hallott? Hogy lehet, hogy ezt az egészet nem érti?… Talán… Talán írhatna Pitének egy levelet, hogy el kellett utaznia Izlandra, vagy akárhova!… Vagy elrabolták az emberrablók… Nem, ez butaság… Megvan! Beteg lett, és bekerült a kórházba… A fertőző osztályra, ahol nem lehet meglátogatni. Azután csak történne valami… Éppen itt tartott a gyötrődésben, amikor meghallott egy hangot, egy kissé elvékonyított, de azért nagyon ismerős férfihangot az ajtó felől. – Apaaaa!… Itt vagyok!… Valami történt, de azért ne ijedj meg! … Nincs semmi baj! A többit Pete Ádám nem is értette. Ki ez? De hiszen ez a hang az övé! Ki beszél itt az ő hangján?! És akkor bekattant, hogy mi lehet az ábra. Peti meg ő…. Ő meg Peti… Kezdte érteni. Csak azt nem tudta elképzelni, hogy Peti mekkora lett. Nem tudta, vagy nem merte tudni. – Maradj ott! – csipogott ijedten új gyerek-hangján a felnőtt férfi. – Pite, ott maradj! Csend lett. Olyan csend, mint matekórán feleltetés előtt. Szinte hallatszott, hogy egy pók a reggeli tornáját végzi éppen a hálójában. Péter kimeresztett szemmel nézte az ágyat. – Apa!… Te…? Te vagy az? A szerkesztő úr icipicit felhajtotta a paplant, és kicsipogott. – Naná, mert majd a Hüvelyk Matyi!… – Pete Ádám belepislogott a homályba. – És te…? Te hol vagy? – Az ágy mögött – mondta Péter halkan, hogy meg ne ijessze az apját. – Guggolok. – Mért guggolsz? Állj fel! – Apa! Meg fogsz ijedni. Én most egy nagyon nagy gyerek vagyok. – Nagy gyerek! Nagy gyerek! Mit dicsekedsz?! – csipogta az apja, majd ingerülten hozzátette: – El tudom képzelni! Na, bújj már ki! Hadd nézzelek! Péter felállt. Az apja meg hatalmas sikollyal bevágta magát a fal mellé. Egy nagyon ismerős arcú, de hatalmasnak látszó férfi bújt elő az ágya mögül. – Ugye megmondtam! – görnyesztette a hátát Péter, hogy kisebbnek látsszon, és az arca elé emelte a kezét. Sajnálta, hogy ennyire megijesztette az apját. Bár egy picit élvezte is a dolgot. Most fordult elő életében először, hogy nem ő fél egy felnőttől, hanem tőle félnek. Érdekes… – Nem tehetek róla – mormogta mély férfihangján Pite. – Már ilyen voltam, amikor felkeltem. Azt hiszed, én nem ijedtem meg? Borostás az arcom… Az apja még hápogott kicsit az ijedtségtől, de már kezdett magához térni. – Pite!… – Tessék? – Egészen biztos, hogy… hogy te vagy az? – Hát persze!… Egészen!… – Majd kis csend után halkan csak annyit mondott: – És te…? Azt akarta kérdezni, hogy „nagyon kicsi lettél?”, de valahogy nem merte. Csak nézte a takarót. Tulajdonképpen pontosan tudta, mi a helyzet. Az apja óvatosan megint kikukucskált a takaró alól, és a fiára bámult. – Jaj, rosszul vagyok! – suttogta. – Teljesen olyan, mintha… mintha magamat látnám… Péter elvihogta magát. – Hát igen!… Azt látod! Én is láttalak a tükörben, amikor belenéztem… És te…?… Összementél, mint gatya a mosásban?… – Majd mindjárt kapsz egy fülest, csak szemtelenkedj!… – jött a dühös gyerekhang az ágy felől, amire Péter már nem tudta visszatartani felnőttes, gurgulázó röhögését. – Az nem lesz könnyű – vihogott. – Ahhoz neked székre kell állni!… Péter apja egy kicsit hallgatott. Aztán azt suttogta, hogy: – Most kibújok a takaró alól, de ne ijedj meg! – Nem fogok. Tudom mekkora vagy. Tegnap este még én is ekkora voltam… Dr. Pete Ádám, vagyis, ami belőle éjszaka lett, lassan kimászott a paplan alól. Először a lábát dugta ki, aztán a kezét, majd óvatosan felült. Közben nem mert a fiára nézni. Péter elképzelte mekkora lesz a papája, mégis elszorult a torka, amikor olyan kicsinek és törékenynek látta a hatalmas pizsamában. Pedig tegnap még ő is ilyen kicsi volt. De valahogy más volt felnőtt-magasságból nézni a gyerekké változott apát… Nézték egymást. – Nem hiszem el… – motyogta Ádám, pedig már elhitte. És megpróbálta összeszedni magát. – Na, gondoljuk csak végig!… De erre nem volt idő. Tovább>