1. fejezet Félhetetlen Frédi király Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Duskáldia nevű picinyke ország, ahol évszázadok óta szőke királyok követték egymást a trónon. Azt a királyt, aki történetünk idején uralkodott, Félhetetlen Frédinek hívták. A „Félhetetlen” jelzőt a koronázása napján ő maga biggyesztette a neve elé – egyrészt azért, mert jól csengett a „Frédi” előtt, másrészt, mert egy alkalommal sikerült elkapnia és agyoncsapnia egy darazsat, méghozzá teljesen egyedül, ha nem számítjuk az öt lakájt és a cipőpucoló fiút. Trónra lépésekor Félhetetlen Frédi király hatalmas népszerűségnek örvendett. Pompás szőke fürtjei voltak, kackiás bajsza, és csodásan festett szűk térdnadrágban, bársonyzekében meg fodros ingben, márpedig az előkelő emberek ilyesmiket viseltek annak idején. Nagylelkű férfiú hírében állt, mindig széles mosollyal integetett alattvalóinak, és borzasztóan jól festett a portréképeken, amelyeket az ország minden szegletébe elküldtek, hogy ki lehessen akasztani őket a városházán. Duskáldia népe tökéletesen elégedett volt az új uralkodóval, sokan királyszerűbb királynak tartották még apjánál, Igazságos Ignácnál is, ugyanis az ő fogazata (noha ezt életében kevesen merték szóvá tenni) meglehetősen girbegurba volt. Félhetetlen Frédi titkon megkönnyebbült, amikor megtapasztalta, milyen könnyű Duskáldiában királynak lenni. Az ország mintha önmagát kormányozta volna. Majdnem minden alattvaló bővében volt az élelemnek, a kereskedők vékaszám hordták haza az aranyat, és ha bármi probléma adódott, a királyi tanácsosok megoldották. Frédinek nem volt más dolga, mint szélesen mosolyogni az emberekre, amikor kikocsizott, és hetente ötször vadászni menni két legjobb barátjával, Swindler és Lebrencs bárókkal. Swindlernek és Lebrencsnek hatalmas vidéki birtokaik voltak, de rájöttek, hogy költségkímélőbb és szórakoztatóbb, ha Frédi palotájában laknak, az ő kenyerét eszik, és az ő szarvasaira vadásznak. Ráadásul így tenni tudtak róla, hogy a király egyet se kedveljen meg túlságosan az udvarban megforduló bájos hölgyek közül. Nem akarták ugyanis, hogy Frédi megnősüljön, mert egy királyné elronthatta volna a mulatságukat. Egy ideig úgy tűnt, a királynak igencsak tetszik Eslanda kisasszony – aki épp olyan fekete és szépséges volt, amilyen szőke és jóképű Frédi –, ám Swindler végül meggyőzte róla a királyt, hogy az ifjú hölgy túl komoly és tudálékos ahhoz, hogy a nép osztatlan rajongását élvező királyné lehessen. Swindler azt már nem kötötte Frédi orrára, hogy ő maga neheztel Eslanda kisasszonyra, mert korábban megkérte a kezét, és kosarat kapott tőle. A vézna Swindler eszes és ármányos férfiú volt. Barátja, a vörös képű Lebrencs akkorára nőtt, hogy hat ember tudta csak feltuszkolni megtermett pej lova hátára. Ész dolgában elmaradt Swindler mögött, de még neki is több sütnivalója volt, mint a királynak. Mindkét báró mesterien tudott hízelegni és látványosan ámuldozni azon, hogy milyen felülmúlhatatlanul ügyes Frédi király a lovaglástól a szöcskejátékig mindenben. Swindlernek ahhoz volt különös tehetsége, hogy a királyt saját érdekeinek szolgálatába állítsa, Lebrencsnek pedig ahhoz, hogy elhitesse Frédivel, senki a világon nem olyan hűséges hozzá, mint két legjobb barátja, azaz Swindler meg ő. Frédi király remek fickóknak tartotta a két bárót. A biztatásukra fényűző fogadásokat, pompás piknikeket és pazar lakomákat rendezett – tudni való ugyanis, hogy Duskáldia messze földön híres volt a finom ételeiről. Minden duskáld város más és más különlegességgel büszkélkedhetett, és azok mind a világ legjobbjai voltak a maguk nemében. Duskáldia fővárosát, az ország déli részén fekvő Lapuvárat többhektáros gyümölcsösök és aranyló búzatáblák vették körül, no meg smaragdzöld mezők, amelyeken hófehér tejelő tehenek legeltek. A helyi gazdák a megtermelt tejszínt, lisztet és gyümölcsöt a kiváló lapuvári sütőmestereknek adták el, akik süteményeket készítettek belőlük. Gondolj, kérlek, a legfinomabb tortára vagy sütire, amit valaha ettél. Nos, tudd meg, hogy azt Lapuváron fel se merték volna szolgálni neked! Az olyan lapuvári süteményt, amitől egy felnőtt férfinak nem szöktek könnyek a szemébe az élvezettől, hitványnak minősítették, és nem készítették el soha többet. A lapuvári sütőmesterek kirakatai mögött halmokban álltak az olyan nyalánkságok, mint a leányálom meg a tündérbölcső, és a leghíresebb specialitás, a mennyek reménye, amit különleges alkalmakra tartogattak, mert olyan felülmúlhatatlanul, fájdalmasan finom volt, hogy mindenki zokogott az örömtől, ha ette. Porfirio, a szomszédos Pluritánia királya egyszer küldött egy levelet Frédi királynak, amelyben felajánlotta neki bármelyik lánya kezét, ha Frédi élete végéig ellátja mennyek reményével, de Swindler azt tanácsolta, hogy a király válaszul kacagjon a pluritániai nagykövet képébe. – Porfirio lányai messze nem olyan szépek, hogy mennyek reményét érjenek, felség! – így érvelt a báró. Lapuvártól északra is voltak zöld mezők meg kristálytiszta vizű folyók, de azon a vidéken koromfekete marhák és rózsaszín malacok nevelkedtek, amelyek aztán Turonburgban és Lordográdban végezték. Turonburg és Lordográd ikervárosok voltak, és íves kőhíd kötötte össze őket, mivel közöttük hömpölygött Duskáldia legfontosabb folyója, a Flúma, amelynek vizén rikító színű bárkák szállították az árukat a királyság egyik végéből a másikba. Turonburg nevezetes termékei a különféle sajtok voltak: a hatalmas fehér korongok, a tömör narancsszín gömböcök, a nagy, kéken erezett, mállékony hengerek meg a pici babák: a selyemnél is selymesebb krémsajtok. Lordográdot füstölt-sült mézes sonkái, húsos szalonnái, csípős kolbászai, vajpuha marhasültjei és vadas pitéi tették híressé. A vörös téglás lordográdi tűzhelyek kéményéből felszálló illatfelhők keveredtek a turonburgi sajtműhelyekből áradó aromákkal, úgyhogy negyven mérföldes körzetben aki csak beleszagolt a levegőbe, óhatatlanul kicsordult a nyála. Turonburgtól és Lordográdtól néhány óra járásnyira északra végeláthatatlan szőlőültetvények fogadták az utazót. A tőkék roskadoztak a fürtöktől, és a lédús, édes, érett szőlőszemek akkorák voltak, mint egy-egy tyúktojás. Ha a vándor folytatta útját, napnyugtára elérte a boraira méltán büszke gránitvárost, Jeroboámot, amiről az a hír járta, hogy elég az utcáin sétálni, és már a levegőtől becsíp az ember. A jobb évjáratú borok több ezer aranyért cseréltek gazdát, nem csoda hát, hogy a jeroboámi borkereskedők a királyság leggazdagabb emberei közé tartoztak. Jeroboámtól északra viszont úgy tűnt, mintha Duskáldia varázslatosan gazdag földje belefáradt volna abba, hogy a világ legjobb füvét, legjobb gyümölcsét és legjobb búzáját ontsa. Fent, az ország északi szegletében terült el a Lápfölde nevű vidék, ahol nem termett, csak ízetlen, rágós gomba meg kiszáradt fű, ami csupán arra volt jó, hogy pár vézna birka eléljen rajta. A birkák gazdái, a lápföldiek nem voltak olyan pirospozsgásak és kellemes külleműek, mint Jeroboám, Lordográd, Turonburg meg Lapuvár polgárai. Nem, ők bizony ösztövérek és rongyosak voltak. A sovány juhaikért nem kaptak jó árat se belföldön, se másutt, így hát kevés lápföldi jutott hozzá, hogy megkóstolja a finom duskáldiai borokat, sajtokat meg húsokat, nem is beszélve a süteményekről. A lápföldi konyha leggyakoribb fogása az öreg, eladhatatlan birkákból főzött zsíros leves volt. Duskáldia délebbi vidékeinek lakói úgy tartották, hogy a lápföldiek különc népség: bárdolatlanok, piszkosak és mogorvák. Jellegzetesen érdes hangjukat előszeretettel utánozták – rekedt öreg birka módjára bégetve –, rossz modorukat és együgyűségüket pedig viccekben gúnyolták ki. A duskáldiai közvélekedés szerint egyetlen érdekes és emlékezetes dolog származott csak Lápföldéről: az Ickabog regéje.