És a hétvégék sem voltak jobbak. Mert igaz persze, hogy szombaton és vasárnap nem kell korán kelni, és elvileg azt lehet olvasni, játszani és rajzolni, amit csak akarsz, de valahogy mégsem jó az egész. Nem jó, mert mindvégig tudod, hogy a hétfő egyre csak közeleg, és hétfőn matek az első óra. És a házi feladat! Gavarin anyukája minden egyes péntek délután elmondta neki ugyanazt a jó tanácsot. „Ha nem hagyod utolsó pillanatra a házit, hanem most, pénteken megcsinálod, akkor szabad az egész hétvége!” Csak sajnos Gavarin éppen a péntek délutánt szerette a legjobban az egész hétvégében, mert ez volt a legmesszebb a hétfő reggeltől. Pont ezt pazarolja el házifeladat-írásra? Nem volt kiút. A többi gyerek is sokat morgolódott az iskola miatt, szívesen képzelegtek olyasmikről, hogy felrobbantják az egész kócerájt, vagy hogy nindzsaruhában szétdobócsillagozzák Vera nénit, vagy hogy beszélő pónikká változtatják a tanári kart. (Erről, mondjuk, főleg a lányok fantáziáltak, bár titokban egyébként Gavarinnak is tetszett az ötlet.) De mindenki csak beszélt ezekről, tenni senki nem tett semmit. Senki sem hozott magával az uzsonna mellé plasztikbombát, dobócsillagot vagy varázspálcát soha. És nem is biztos, hogy ilyesmi lett volna a valódi megoldás. Egy nap Gavarin az iskolaudvar kerítésénél állt, és nézte a szomszédban zajló építkezést. Nagyon tetszett neki. Úgy képzelte, hogy ezek a sárga sisakos, kantáros ruhás, nagyhangú emberek azért építik a házat, amit építenek, mert építeni akarják, nem pedig azért, mert Vera néni ezt adta föl nekik házira, vagy azért, mert az anyukájuk rájuk szólt, hogy most már aztán ideje lesz építeni ide egy házat, vagy azért, mert korábban elrontottak egy házat, és ezért most büntetésből föl kell építeniük százat. Gavarin úgy képzelte, hogy ha ezek az építőemberek haza akarnak menni, hazamennek. Ha nem akarnak brokkolit enni, nem esznek. Ha kint akarnak maradni sötétedés után, kint maradnak. „Igen. Felnőttnek kéne lenni”, gondolta Gavarin, és fájdalmasan felsóhajtott, mert kiszámolta, hogy többet kell még élnie addig, amíg végre felnőtt lehet, mint amennyit eddig összesen élt, és eddig is már nagyon-nagyon sokat élt. „Az végtelen idő!”, gondolta, és teljes erőből megszorította a vaskerítést. „Ne akarj felnőtt lenni”, mondta Gavarin anyukája este, amikor vacsora közben Gavarin megkérdezte tőle, hogy nem lehet-e valamilyen trükkel meggyorsítani a felnövést. „Addig vagy szabad, amíg gyerek vagy. Aztán csak rosszabb lesz”, mondta Gavarin anyukája, majd elrévedve hozzátette: „Bárcsak újra gyerek lehetnék!” Gavarin halálra rémült. Bekopogott az apukája dolgozószobájába. „Ég a ház?”, kiabált ki az apja az ajtón túlról. „Nem, apa, csak az van, hogy…”, kezdte Gavarin, de az apja közbevágott: „Akkor nem lehet eléggé sürgős. Muszáj dolgoznom. Ezzel egyszerűen kész kell lennem holnapig, mert kinyír a főnök.” És Gavarin hallotta, ahogy az apja odabent tovább veri a számítógép billentyűzetét. Gavarin bement a szobájába, bebújt az ágyba, és a fejére húzta a takarót. „Nemcsak az van, hogy minden rossz, hanem az is van, hogy minden egyre csak rosszabb lesz”, gondolta. Egyszerre másképpen gondolt az építőmunkásokra is. Minden bizonnyal ők sem jókedvükből építik azt a házat, és ugyanúgy félnek a főnöküktől, ahogy a gyerekek a tanároktól vagy a szüleiktől. „Felnőni sem megoldás!”, gondolta Gavarin a takaró alatt. Még csak alsó tagozatos volt, de nem volt kedve többé semmihez. Feküdt az ágyban, de nem aludt. Telt az idő. Anyukája jóéjtpuszit adott neki, azután apukája is. Egyiküknek sem tűnt föl, hogy Gavarin ruhástól fekszik az ágyban, és se nem fürdött, se fogat nem mosott. Gavarin ugyanis alapjáraton nagyon rendes gyerek volt, sosem kellett rászólni ilyen apróságok miatt. A lakás lassan elcsöndesedett. Kikapcsolták a tévét. Gavarin hallotta, ahogy a szülei lefekszenek a hálószobában. Hallotta, ahogy lekattintják az éjjelilámpát. Hallotta, ahogy az ablaka alatt elmegy az utolsó villamos. Feküdt nyitott szemmel. Majd hirtelen lerúgta magáról a takarót, felült, nyújtózott egyet, kiugrott az ágyból, és átalakította a szobáját űrhajóvá. Gavarin ugyanis az a típusú gyerek volt, aki nem tudott fejen állni, kötelet mászni, és a fogócskában is folyton őt kapták el legelőször, viszont át tudta építeni a szobáját űrhajóvá, és az is valami. Mindenekelőtt fogott egy papírlapot, és a következőket írta rá: “Kedves anya és apa! Ne ijedjetek meg, nem lett semmi bajom, csak elmentem a világűrbe. Ha rossz lesz, visszajövök. Nincs kedvem iskolába járni, és felnőni se. Puszi Gavarin Ui.: Elvittem Buktát, Mását meg Brucknert is, ne aggódjatok értük, ők se tűntek el.” Bukta volt Gavarinék kutyája, egy fekete és bozontos mudi. Mindig Gavarin ágya végében aludt. Most is ott feküdt, és felhúzott fülekkel, gyanakodva figyelte, hogy gazdája mit tevékenykedik itt az éjszaka közepén. Az ilyesmire korábban még soha nem volt példa. Bruckner pedig egy cirmos kandúr volt, macskához képest kissé nehézkes mozgású. Kedvenc szórakozása az volt, hogy a másik cicát, Mását kergette, aki fejvesztve menekült ilyenkor előle a legközelebbi sarok felé. Mása lánycica volt, tetőtől talpig koromfekete, és olyan kecses és finom, mint egy selyemfüggöny árnyéka. És élt még Gavarinnal egy húsevő virág is, de neki sajnos nem volt neve. Mindannyian Gavarin szobájában voltak, mikor elkezdődött az űrhajóvá építés. Az íróasztal lett az irányítópult. Gavarinnak volt egy régi, asztali számítógépe, ez ideális jelölt volt az űrhajó vezérlőegységének szerepére. A szoba ablaka éppen az asztal mögött volt, tehát az irányítópultnál ülve pont jól ki lehetett látni az űrhajóból. Az asztali lámpa kapcsolójából kiváló indítógomb lett. Gavarin ellopta a vécépumpát a fürdőből, ezt szerelte be botkormánynak. A biciklijét az asztalhoz állította, és egy vezetékkel rácsatlakoztatta a dinamót a vezérlőegységre. Az elején, amíg nem talál más energiaforrást, a biciklit tekerve fog elektromosságot termelni. Ezenkívül ellopta a lakásban található összes ceruza- és gombelemet, és beépítette őket is energiaforrásként a vezérlőegységbe. De mindez még nem volt elég. Gavarin számolt, számolt, és rájött, hogy nem tud elegendő energiát előállítani ahhoz, hogy elhagyhassa a Föld légterét. Sem az elemekkel, sem a biciklizéssel, sem sehogy. Elkeseredett. Újra és újra átszámolt mindent, hiába. Úgy tűnt, mégsem tud innen elmenekülni. Mindennek vége. Reggel az anyukája ugyanúgy fel fogja ébreszteni, mint ma, vagy tegnap, vagy minden reggel, és ugyanúgy el fogja mondani, hogy siessenek, mert késésben vannak, és ugyanúgy ideges lesz, és ugyanúgy nem fogja tudni kivárni, amíg Gavarin beköti a cipőfűzőjét, és végül ő köti be neki, dühös, hirtelen mozdulatokkal, és aztán Gavarin iskolába fog menni, és végigüli a dögunalmas órákat, egyiket a másik után, hogy aztán hazajöjjön leckét írni… és lényegében véve ez így lesz napról napra, hónapról hónapra, évről évre, amíg csak meg nem hal. Gavarin leült az asztalához, és sírva fakadt. Ekkor valami nekikoppant az ablaküvegnek. Gavarin felnézett. Egy esőcsepp. Kinézett az ablakon, és egyetlen csillagot sem látott az égen. Fekete vihar közelített. Gavarin elmosolyodott. Megvolt a megoldás! Sietve leszerelte a régi konyhai rádió fémantennáját, kivezette az ablakon, a másik végét pedig rákötötte az újdonsült űrhajó elektromos hálózatára. Ezután már csak várnia kellett. Várni, hogy az antennába csapjon egy villám. Összefonta ujjait az asztalon, úgy bámult bele az ablakon át a sötétségbe. Csak telt, telt az idő. Gavarin már-már arra gondolt, hogy a vihar esetleg idő előtt elcsitul, és ettől összeszorult a szíve, de akkor az ég legsötétebb feketeségéből váratlanul és diadalmasan előragyogott egy kék villám, olyan hatalmas, amilyenhez foghatót Gavarin még sohasem látott, keresztülszaladt az égbolton, és egyenesen belecsapott az ablak túloldalából kimeredő antennába. Csattanás hallatszott, olyan hangos, hogy Gavarin azt gondolta, megsüketül. A szobát szemkápráztató fehér ragyogás töltötte be. Gavarin egy pillanatra elszédült, úgy tűnt, mindjárt el is ájul, szinte önkívületben megnyomta a hajó indítógombját, és szélesen elmosolyodott, mikor meghallotta, ahogy fölberregnek a sugárhajtóművek. „INDULÁS”, gondolta Gavarin, és majd szétvetette a hirtelen rátörő mérhetetlen öröm és izgalom. „Most elindulok mindenhová!” A hajó kiszakadt a házból. Gavarin szobájának a helyén egy lyuk maradt csupán. Mintha valaki kiharapott volna az épületből egy falatot. Az űrhajó elképesztő gyorsasággal emelkedett. Gavarin olyan erővel szorította a botkormányt, hogy egészen elfehéredtek az ujjai. Rendkívül érzékeny műszer volt, elég volt csak egy picit mozdítani rajta, és a hajó máris teljesen elfordult. Eleinte Gavarin néhányszor átbukfenceztette az űrhajót saját magán, ahogy ide-oda rángatta a botkormányt, de mire keresztülrepült a viharfelhőkön, és meglátta a csillagokat, már sikerült egyenesbe hoznia, és úgy érezte: megszerezte az irányítást a hajó felett. Néhány perc alatt elhagyta a Föld légterét. A világűrben volt! A világűrben! Torkában dobogott a szíve. Úgy gondolta, nem vág neki rögtön a kozmosznak, előbb tesz még egy kört a bolygó körül, ahol született és élt. A Föld szép volt. Kék és szelíd és bölcs és valahogy egyszerre vidám és szomorú. – Szia! – mondta neki Gavarin, és útnak indult a végtelenbe. Mire az első villamos útra kelt a körúton, Gavarin már elhagyta a Holdat. Mire fölkelt a nap a város fölött, ő már félúton járt a Jupiter felé. Mire az első órára becsengettek, már kirepült a Naprendszerből, bele a végtelen űrbe, ahol soha többé nem kell semmiféle iskolába járnia. Így gondolta legalábbis ekkor, és nem tudhatta, hogy mekkorát téved. Ha tudta volna, mi vár rá… ki tudja, el mer-e indulni egyáltalán? De ne szaladjunk előre!