Elérkezett az igazság pillanata. Porfiria néni ajtajában álltunk az R napon, pontban 17 órakor, a P terv kivitelezésére készen.  Egyeztettük óráinkat, hogy vajon egyszerre járnak-e. A Lapátfülűé éjfélt mutatott. Micsoda fárasztó alak! - Egy ideje… egy ideje kifogyott belőle az idő – mentegetőzött. - Hát akkor dobd ki! – válaszolta Yihad könyörtelenül. - De tudod, a szüleimtől kaptam, amikor elváltak, és nagyon szeretem. - Nem elég – kérdeztem én, nagyszerű megoldást javasolva –, ha egyszerűen csak zsebre rakja? - Na jól van, de csak most az egyszer! – mondta Yihad a Lapátfülűnek, aztán a fülembe súgta: – A barátoddal folyton csak baj van, ez így nem megy. Egy bandának komolynak kell lennie. Beengedtem Yihadot a pékségbe, odamentem a Lapátfülűhöz, és így szóltam: - Veled folyton csak baj van, öcsém! Egy bandának komolynak kell lennie! Munkához láttunk, elkezdtük telepakolni a zsebeinket mindennel, amit csak értünk. Yihadnak igaza volt: ez olyan egyszerű, hogy szinte nevetséges. Mivel már nem fért több a zsebünkbe, elkezdtük a gumicukor-epreket, a habcsókokat és a zizit az alsónadrágunkba tömködni. Egyszer csak Porfiria néni ránk meredt és így szólt: - Hát ti mit kértek? Yihad válaszolt: - Egy rágót kérünk hármunknak. El se tudjátok képzelni, milyen jól szórakoztunk Yihad válaszán. Majdnem összepisiltük magunkat a nevetéstől meg az idegességtől. De még jó, hogy nem pisiltük össze magunkat, mert a zsákmány egy része az alsónadrágunkban lapult. Porfiria néni megkérdezte, hol fogjuk megenni a rágót, erre mi azt válaszoltuk, hogy az Akasztott ember parkjában. Ez igaz is volt. Mindig jólesik igazat mondani egy bűntett elkövetése után. Megkérdezte, akarjuk-e, hogy  háromfelé vágja, de ekkor megint kitört belőlünk a nevetés, és másodszor is majdnem bepisiltünk. Az Akasztott ember parkjába vettük az irányt. Yihad azt mondta, pont olyan háromtagú banda vagyunk, mint egy vadnyugati filmben, amit egyszer látott, A Jó, a Rossz és a Csúf címmel. A Lapátfülű meg én persze rögtön vitatkozni kezdtünk, mert mindketten a Jó akartunk lenni, de Yihad azonnal megoldotta a vitát: - Szó se lehet róla. Én vagyok a Jó, a Lapátfülű a Csúf, Manolito meg a Rossz. Yihad mestere a viták lezárásának: mindig neki van igaza, és punktum. Amikor megérkeztünk az Akasztott ember parkjába, kipakoltuk a zsákmányt a padra. Volt ott minden, amit csak el tudtok képzelni, életünk legjobb piknikjének ígérkezett. Épp a nadrágunkat készültünk letolni, hogy a maradékot is előszedjük, amikor a Lapátfülű a távolban egy pontra mutatott. Három veszélyes nőszemély közeledett felénk. Egy kissé szétvetett lábakkal jártak, mintha épp lóról szálltak volna le. Haszontalan lett volna futásnak eredni, ugyanis ezek a nőszemélyek anyáék voltak. Nem volt hová menekülni, mert a Földkerekség legeldugottabb szeglete se jelenthet menedéket egy felbőszült anya elől. Mialatt közeledtek, enyhe szél támadt, bogáncslabdákat sodorva magával a földön. Mindig a vadnyugaton látni ilyeneket, amikor épp megölni készülnek valakit. Na, ők is épp megölni készültek valakit. Végre valaki használatba készült venni az Akasztott ember fáját. A kivégzés nyilvánosnak indult. Kétség sem férhetett hozzá, hogy tudomást szereztek a gaztettünkről, de vajon honnan? – kérdezi minden spanyol. Amikor végre a közelünkbe értek, csendesen összepisiltem magam. Az élet már csak ilyen, egy perccel korábban a nevetéstől brunzoltam be, most meg a félelemtől.